Az eastwicki boszorkány
A „büszkék vagyunk rájuk” gondolatbeli vajdasági magyar tablón, ha eddig nem is került rá, ezek után biztosan kiemelt helyet kap Vicei Natália, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésznője is, mivel magyar állami kitüntetésben, a Jászai-díjban részesült. Habár legújabb előadásában egy boszorkányt alakít, nem kellett sötét erőket megmozgatnia a díj megszerzése érdekében, még akkor sem, ha erre a gonoszt játszó Mezei Zoltán társulatigazgató jelölte. A szorgalma, a tehetsége és a közönség tiszteletteljes szeretete bőven elég volt. Talán nem mellékes megjegyezni, hogy ezzel Vicei Natália az egyetlen Jászai-díjas színésznő a magyar társulatban.
Mivel ez a díj az eddigi munkásságra vonatkozik, gondolja-e, hogy pályájának megfelelő szakaszában történt a megnyerése? Köztudott ugyanis, hogy maximalista, és színészileg a lehető legtöbbet igyekszik kihozni önmagából…
– Szeretném, ha ez nem hangozna nagyképűségnek, de időben vagyok. Nem voltam túl fiatal, és színészileg sem éretlen, amikor kezdtek elhalmozni díjakkal. Habár ez személyiségfüggő, valaki talán ezt másképp dolgozza fel, és tud élni azzal a teherrel, elvárással, amit a túl korán elért díjözön okoz. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert mire elkezdtem gyakrabban díjakat kapni, addigra már megtanultam kezelni is ezt a helyzetet. Ez azt jelenti, hogy nem becsülöm le a díjakat, de nem is adok nagyobb jelentőséget nekik, mint amennyivel valóban bírnak. Nem nyomja vállamat teher. Jászai-díjas lettem, de úgy gondolom, nem kellene változtatnom a munkamódszeremen. Úgy kell dolgoznom, mint eddig. Ez jó, mert nem is tudok másképp, ahhoz meg már túl érett vagyok. Eddig is igyekeztem maximálisan odafigyelni arra, amit teszek, akár jár érte díj, akár nem. Hozzátenném, hogy nagyon sokan fejezték ki jókívánságaikat, és ez engem is jó érzéssel tölt el. Megköszönném ezt a barátoknak, a rég nem látott barátoknak és az idegeneknek, akik vették a fáradtságot és jelentkeztek nekem. Jólesett, amikor felhívott valaki, mondván, hogy ő egy szabadkai néző, és gratulál, mert megérdemlem a díjat.
Újonnan az Eastwicki boszorkányok előadásban láthatjuk, amit a férje, Hernyák György rendezett. Milyen érzés olyan valakinek az irányítása alatt dolgozni, akivel a magánéletében szoros kapcsolatban áll. Kérdezem ezt azok nevében, akik bármennyire is szeretik párjukat, de megőrülnének, ha munka közben is együtt lennének…
– Nekem megszokott, mert sokszor dolgoztunk együtt. Előnye, hogy nincsenek meglepetések egyik részről sem. Nem is voltak feszültségek a próbákon. Leszámítva azt, hogy ezen a télen mindenféle betegség végigsöpört a társulaton, és még most is tart. Engem a próbafolyamat alatt kapott el, persze pont akkor, amikor legelfoglaltabb voltam. A párom majdnem minden előadásában játszok, így nem nosztalgiázunk azon, hogy jó lenne együttműködni. Erre évente vagy kétévente rendre sor kerül.
A kés a tyúkban a feleség szerepében
Mennyiben különbözik ez az állapot attól, amikor egy ismeretlen rendezővel hozza össze a sors?
– Új rendezők esetében el kell múlnia egy ún. puhatolózási időnek, ami alatt megismerjük egymást. Olyankor nagyobb a stressz, mert bennem hosszabb ideig áll össze a szerep. Eltart egy ideig, amíg balfácánkodok a színpadon, de ezt Hernyák György jól tudja, és nem sürget. Szeretek az előadásaiban játszani, kedvelem azt a fajta expresszív kifejezésmódot, ami az ő színházi munkásságát fémjelzi. A rá jellemző elemi, ösztönből eredő, kirobbanó, nagy érzésekkel teli rendezői koncepciókban megtalálom a helyem. Irdatlan nagy fantáziája van. Ha olyan helyen dolgozna, ahol a fantáziája szüleményeinek legalább a felét meg tudnák valósítani technikailag, akkor már ki tudja hol tartana. Az Eastwicki boszorkányokban is sok ötlettől kellett megválnia, amik anyagi, vagy technikai szempontból kivitelezhetetlenek voltak. Emiatt kellett kiiktatni a buborék- és a habgépet stb. Sokszor születnek ötletszegény előadások, de ugyanolyan rossz az is, ha valaki dúskál az ötletekben, mégis le kell mondania róluk. A végeredményhez persze akkor is adnia kell a nevét.
Kálló Bélával a Murlin Murlóban
Két lányuk van. Ők mennyire mozognak otthonosan a művészetek világában?
– Beleszülettek ebbe a környezetbe, és ez szinte elkerülhetetlen. Kétévesen már Gyermekszínházba vittük őket. A nagyobbik lány már 19 éves, és állandóan színházba jár, a kisebbik pedig 13 lesz. Inkább a humán tantárgyak vonzzák őket. A nagylány verseket ír, ezek újságokban is megjelentek. A kisebbtől még nem várom el, hogy tudja, mi lesz, de érzékenységéből, érdeklődéséből kifolyólag valamiféle művészethez köze lesz. Egyelőre hegedül, amit kicsit morogván tesz, de mégis szorgalmas. Lehet, hogy majd évek múltán jön ki a befektetett munka. Ha nem, akkor is megtanul játszani egy nehéz hangszeren, amitől csak gazdagabb lesz. Emellett szépen énekel, és nincs kizárva, hogy második „hangszernek” a szólóéneket választjuk.
Hamarosan beindul a fesztiválszezon. Készül-e rá ilyenkor lelkileg?
– Idén nem tűnik túl rázósnak. Az Eastwicki boszorkányok lekésett a POSZT válogatásáról, és a vajdasági szemlére sem jutottunk be, de lesz még a kisvárdai szelekció. Nem mondhatni, hogy sok fesztiválra járnánk, és nem nyűg. Örülünk, amikor eljutunk valahova. Igaz, hogy az utazás már egy kicsit fárasztó számomra, de jó az, ha a színházunkat meghívják. Így vagyok a tájolással is, habár legjobban itthon szeretek játszani, mert az olyan, mint egy jól kitaposott, kényelmes cipő. Más helyen leginkább a tér jelenti a gondot, amely gyakran szűkebb, ezért lemaradnak díszletek. Viszont tudom, hogy szükség van eljutni olyan településekre, ahol ez jelenti a színházi életet. Nem is esik nehezemre, annál inkább nem, mert a nézők fantasztikusak, nagy szeretettel halmoznak el bennünket, de ugyanezt mondhatom a szabadkai közönségről is.
