Az uralkodótól való tartózkodással kapcsolatban ma is érvényes Seneca kétezer éves intelme, miszerint „a bölcs sohasem idézi fejére a hatalmasok haragját”, az általános szavazati jogon alapuló parlamentáris demokráciában azonban a hatalmas is bölcsen teszi, ha nem haragítja magára az őt bizonyos tisztségbe delegáló plebszet. A modern politikai tudomány ugyanis azt tanítja, hogy az eredményes politizáláshoz az államvezetésnek vagy a tisztségviselőnek azonos mértékben kell tekintéllyel és a kezében összpontosuló tényleges hatalommal rendelkeznie. Rövid távon a kifejezett tekintély helyettesítheti a meghatározott intézkedések megtételéhez szükséges felhatalmazást, mint ahogyan a fékező és az elnyomó intézkedések is pótolhatják ideig-óráig a megcsorbult tekintélyt, de hosszú távon a két tényező bármelyikének hiánya a politikai szubjektum bukását vetíti előre.
*
A politikusi tekintély meglétének elengedhetetlen szükségességére a közelmúlt remek példát kínál. Bő húsz évvel az egykori Jugoszlávia területén kitört polgárháború(k) után Szerbiában nem sokan dicsekednek azzal, hogy annak idején támogatták Slobodan Milošević felemelkedését, rá és az általa vezetett pártra szavaztak, pedig az akkori választási eredmények rendre arról árulkodnak, hogy Milošević nagy népszerűségnek örvendett. Igaz, egy kicsit hozzácsaltak, de nem akkora mértékben, amekkora önmagában biztosította volna az olykor elsöprő győzelmet. Milošević nevéhez fűződik a szerb nemzeti öntudat feleszmélése a négy évtizedes kommunista uralom után, ami nagyon gyorsan nacionalizmusba csapott át. Az érintett nem véletlenül játszotta ki ezt az olcsó ütőkártyát, hiszen az adott pillanatban ezzel tudott a legnagyobb tömegeket megmozgatni. Emlékszünk a Gazimestanra, aligha volt/van politikus, aki mellett Európában a második világháború után többen felsorakoztak volna. Még a falusi kisboltok kirakatában is ott állt a vezérről készült híres fotó, a régi partizánszlogennek a kor kívánalmaihoz módosított változatával: „Smrt fašizmu, SlobodaN narodu!” („Halál a fasizmusra, Slobodant a népnek!”). A kilencvenes évek elején Milošević óriási támogatottsággal és tekintéllyel, emellett kellő hatalommal rendelkezett, ennek köszönhetően valósíthatta meg mindazt, amit.
Milošević politikailag túlélte az elvesztett háborúk egész sorát, beleértve az 1999-es NATO-bombázásokat is, de azok, akárcsak az 1996-os helyhatósági választások alkalmával elkövetett hamisítások és az azokat követő egyetemista és polgári tiltakozások, a hírhedt „vörös-fekete” kormány idején szellemi bajtársaival – Šešeljjel, Nikolićtyal és Vučićtyal – a nem állami médiára mért terror, az ország elszigetelése és a lakosság elszegényedése csorbát ejtett tekintélyén (történészek és politológusok dolga lesz elemezni, melyik mekkora mértékben). 2000 őszére annyira megcsappant a renoméja a lakosság körében, hogy már csak puszta erőszakkal tudta fenntartani hatalmát. A puszta erőszak és a folyamatos félelemkeltés azonban nem bizonyult elegendőnek. Hiábavaló volt a közszolgálati televízió propagandagépezetének hazugságáradata, nem segített az állig felfegyverzett rendőrség, a vörössapkásoknak becézett különleges osztag és a hadsereg sem: a néptömegek előtt október 5-én a tekintélyét vesztett politikusnak buknia kellett.
*
A napokban írják ki a köztársasági, tartományi és helyhatósági választásokat Szerbiában, amit természetesen két hónapos valóságshow előz majd meg: a választási kampány. Érdemes lesz megfigyelni, hogy ebben az időszakban hogyan lépnek majd fel a pártok és a politikusok. Mindenekelőtt a hivatásos és az erkölcsi magatartás érdekel: mennyire saját terveikre és programjaikra, korábbi tévedéseik és mulasztásaik kijavítására, illetve mennyire az üresjáratú szólamokra és a komolytalan ígérgetésekre, az ellenfelek szapulására fektetik majd a hangsúlyt. Ez utóbbi mindig sokkal könnyebb és veszélytelenebb. Kellemesebb hallgatni a mesét a rózsaszín ködről, még ha tudjuk is, hogy meséről van szó, mint szembesülni a valóság sokszor kegyetlen és zord tényeivel.
Tizenegy és fél évvel Milošević bukása után, az általános pénztelenség, munkanélküliség és kilátástalanság közepette, amikor a dinár árfolyama történelmi mélyrepülést jelez, drágulási hullám drágulási hullámot ér, az élvonalbeli politikusi kaszt és mágnásai napról napra jobban, a nép pedig napról napra rosszabbul él, nehéz lesz a rózsaszín köd újbóli elhintésével szavazatokat gyűjteni, annál is inkább, mert az elmúlt esztendőkben a szerbiai politikusok nagy része teljesen eljátszotta a tekintélyét. (Nem említek példát, mert valamelyiküket méltánytalanul kifelejteném, valamennyi érintett felsorolására pedig helyszűke miatt nem vállalkozom.)
Az általános tekintélyvesztés oka nagymértékben abban keresendő, hogy politikusaink elidegenedtek a szavazóiktól. Nem csoda, hiszen ténylegesen nem is a népet, hanem a pártjaikat képviselik, lévén, hogy a párt nevezi ki, vagy választja meg őket bizonyos tisztségre, helyezi őket megfelelő helyre a választási listán. Emellett a szerb pártokráciában sok esetben a pártkönyvecske jelenti a munkakönyvet, ami a kevés szerencsésben ugyan hálát ébreszt, de a kimaradt többségben elkeseredettséget szül – tekintélyt azonban egyik esetben sem biztosít. Ennek ellenére egyáltalán nem féltem a szerbiai politikusokat, valószínűleg valamennyi opció megtalálja azt a populista maszlagot, amivel a legtöbb szavazat begyűjtésére számít: az európai Kánaánba vetett remény, az orosz testvértől esedékes támogatás, a titkon őrzött csodaformula az ország mindennemű felvirágoztatására, a régiók felemelkedése, a nyugdíjak reális értékének biztosítása, szembeszegülés a gonosz Nyugattal, egy kis nemzetieskedés stb.
A parlamenti demokrácia szabályai sajnos nem térnek ki a kínálatra, a képviselők akkor is megválasztásra kerülnek – vagy inkább kiválasztódnak –, ha a felhozatal a végzetesen rossz és a kevésbé rossz között mozog, legfeljebb a részvételi arány tükrözi a hatalmi nomenklatúra legitimitását, amivel természetesen az érintettek sohasem foglalkoznak. Ezért ne legyenek illúzióink, annak érdekében, hogy elérjék céljaikat, a következő időszakban nyomást gyakorolnak majd szépen és kevésbé szépen mindenre és mindenkire, amire és akire tudnak: dolgozókra, szakszervezetekre, hivatalnokokra, médiumokra stb. Az elcsüggedt embereket persze könnyű hitegetni, alkalmi kedveskedéssel is meg lehet téveszteni, számukra nemkívánatos tett elkövetésére rá lehet kényszeríteni, meg lehet félemlíteni, gúzsba lehet kötni, sakkban lehet tartani őket, de a tiszteletüket egyetlen erőszakos módszerrel sem lehet kiérdemelni. Ahhoz folyamatosan hiteles fellépésre van szükség.
*
A Nobel-díjas Ivo Andrić számos írásában tett tanúbizonyságot a balkáni viszonyok kiváló ismeretéről. Jelek az út mentén című művében a következőt írja: „Amikor két politikai csoportosulás egymás közti küzdelmét kísérik figyelemmel, és tudni szeretnék, melyiknek van inkább igaza és nagyobb esélye a győzelemre, szemléljék külön érdeklődéssel, hogy a két fél közül melyik alkalmazza jobban harci eszközként a hazugságot, és azonnal tudni fogják, hogy az a fél fog elbukni.” A hazugság eszközével élés említésével nyilván nemcsak a tények elferdítésére, hanem a nyilvánvaló igazság elhallgatására és elhallgattatására is célzott a jeles szerb író. Amellett, hogy szánalmas, s a tekintélyét vesztett politikusra nézve végzetes lehet, ha erkölcsi kifogástalanságának és megbecsülésének visszaállítása helyett a represszió és a hazugság eszközeihez nyúl.
