Tiltakoznak a mezőgazdasági termelők. Igaz, ezúttal csak figyelmeztető jellege volt a tegnapi vajdasági útlezárásoknak, de a megmozdulás elegendő arra, hogy a követeléseket nyomatékosítsa. Indokolt az elégedetlenség: a termelők hosszú távú agrárpolitikát és a hektáronkénti támogatás növelését követelik az államtól. Jogosan, mert a mezőgazdasági termelés is ugyanolyan gazdasági kategória, mint például a gyáripar, tehát előre kiszámíthatónak kell lennie. Fontos tudnia a termelőnek, még a vetésterv elkészítésekor, mit érdemes vetni, mennyi támogatást kap az államtól, azaz, hogy egyáltalán érdemes-e dolgoznia.
Megalapozott az a követelés is, hogy az eddigi hektáronkénti 14 000 dinár helyett 17 000 dinárt kapjanak. Megalapozott, hisz minden újratermelési anyag ára jócskán megnövekedett a tavalyi évhez képest. Az üzemanyag csak az elmúlt hetekben kétszer drágult, igaz mindig egy-két dinárral, de sok kicsi sokra megy. A műtrágyáról pedig ne is beszéljünk, a vetés közvetlen kezdete előtt naponta megdrágul, mert állítólag a dinár-euró árfolyam ezt szükségszerűvé teszi. Csak az a kérdés, hogy miért nem drágulnak azonos arányban és ugyanolyan ütemben a mezőgazdasági végtermékek is. Például a gabona, amely főként exportra kerül. És az árfolyam-különbözetet, a nyereségből származó hasznot ki vágja zsebre? De ez más kérdés...
Látszólag ezek a dolgok váltották ki a termelők elégedetlenségét. Csak látszólag... Nézzük, mi állhat a tiltakozás hátterében, mi a tényleges kiváltó okuk. Tekintettel arra, hogy nálunk a gazdatársadalom megosztott, minden megmozdulásnak csoport- vagy egyéni érdek áll a hátterében, a mostani, legújabb sem különbözik az előzőektől. Bizonyítja ezt, hogy például senki sem vonult útzárlatokra akkor, amikor az úgymond víkendparasztoktól egy tollvonással megvonták a támogatásokat. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a tiltakozásokat az a bejelentés eredményezte, hogy az idén megváltozik a támogatási rendszer, az eddigi területalapú támogatás helyett az átadott termésmennyiség után kapják majd a gazdálkodók a szubvenciókat. Ez pedig korántsem felel meg „a nagygazdáknak” a több tíz vagy több száz hektárosoknak, akik az utóbbi 10–20 évben tollasodtak meg. Mert elvesztenék a kényelmes „előnyt”, amelyet azokkal szemben élveztek, akik semmit nem kapnak az államtól. Akik úgyszintén küzdenek a megmaradásért, mert nem akarják eladni az ősi földet, éppen azoknak, akik felverekedtek a 100 hektárosok (vagy gazdagabbak) sorába.
Nem titok, a legnagyobb gazdaszervezetek még hetekkel ezelőtt bejelentették, ellenzik a területalapú támogatás megszüntetését. Különböző okokat hoztak fel erre. Szerintük a „kilónkénti támogatások” csak a feldolgozóknak felelnek majd meg, hisz annyival kevesebbet fizetnek majd a termelőknek, amennyivel az állam támogatja az átadott termékeket. Csupán találgatások szintjén van még az, hogy az idén állítólag minden bejegyzett gazdaság kap támogatást, tehát azok is, akik nem kizárólag mezőgazdaságból élnek, és, hogy állítólag gabonára az állam nem fizet majd prémiumot, csupán az ipari növénykultúrákra: a napraforgóra, szójára, cukorrépára.
A helyzet elmérgesedését, azaz a további tiltakozásokat értelmetlenné tenné, ha az állam végre nyilvánosságra hozná az idei agrártámogatási politikát, hisz a gazdák már kint vannak a határban, és nem jó szemmel néznek arra, ha olyan lenne a gyakorlat, mint tavaly, amikor még június folyamán sem született meg a támogatásokról szóló rendelet. És hát persze abban is igazuk van a gazdáknak, hogy hosszú távú agrárpolitika kellene. Mert eddig ahány miniszter, annyi agrárpolitika...
