A világon a legnagyobb fájdalom és veszteség az, ha az ember elveszíti saját gyermekét. Erőt, reményt talán csak az adhat, ha érzi, gyermeke is úgy akarná, legyen még valamilyen feladata, küldetése az életben. Aranyos Valéria ezért fordult hozzánk. Elveszítette lányát, Anitát, és úgy érzi, kötelessége azoknak a szülőknek segíteni, akiknek hasonlóan nagybeteg gyermekük van. Anita januárban, leukémiában hunyt el.
– 2006 augusztusában betegedett meg a kislány. Ekkor elmentünk az általános orvoshoz, aki nem tudta megállapítani, hogy mi a gond. Elküldték röntgenre, ami után tüdőgyulladás miatt kezdték kezelni. Egy hétig kezelték, de nem javult, így beutaltak minket a kórházba. Ott egy hónapig vizsgálgatták, de nem tudták megállapítani a betegséget, pedig van hematológus ebben a kórházban is. A vérképe ekkor állítólag jó volt. Megjártuk a fertőző osztályt is, aztán a végére már akkora fájdalmai lettek, hogy azt mondták, nem tudják mi van, vigyük Belgrádba, vagy Szegedre, mert ők nem tudják megállapítani, mi a baja – meséli Valéria, aki dühében és fájdalmában arra próbálja felhívni a szülők figyelmét, legyenek résen, százfelé kérdezősködjenek.
– Úgy döntöttünk, inkább Szegedet választjuk mint Belgrádot, hátha ott jobbak a körülmények. Tévedtünk. Igaz ugyan, hogy megvizsgálták, és egy hét után megállapították a leukémiát, leküldtek minket Belgrádba, hogy ott kezeltessük, mert különben költséges lesz. Belgrádban újra megvizsgálták, gerincvelőmintát vettek érzéstelenítés nélkül, majd megállapították, hogy a leukémiának egy kevésbé veszélyes fajtája támadta meg Anitát. A gyógykezelés szünetekkel egy évig tartott. A kislány meggyógyult, hazaengedték, alig várta, hogy a pajtásaival újra iskolába mehessen – mesélte Valéria a könnyeivel küszködve. – Az orvosok az mondták, mehet iskolába, ehet, ihat, csinálhat amit akar, rögtön a terápia után. Én két hétig itthon marasztaltam, aztán elengedtem. Azóta is hibáztat ezért a férjem, mert biztos, hogy gyengítette az immunrendszerét. Két hónapig járt iskolába, aztán tavasszal minden vírus megtámadta. Jelentkeztünk Belgrádban az orvosnál. Megvizsgálta, s megállapította, hogy a betegség 20 százalékban visszajött. Az orvos hozzátette, mivel a kezelés után ilyen gyorsan visszatért a betegség, ők nem vállalják a kislány kezelését, s mivel nincs testvére, a transzplantációt sem ajánlotta. Nem mondta, hogy ez lenne az egyetlen esélye a túlélésre. Nekünk ezt egyetlen orvos sem mondta konkrétan. És arról sem világosított fel bennünket, hogy Olaszországgal van egy megállapodásunk, amennyiben itt nem kezelhető tovább a beteg, Olaszországban állami költségen megműtik a gyereket. Erről nekünk senki sem szólt.
Azonnal mentünk Szegedre, ahol mondanom sem kell, szintén nem közölték velünk, hogy a sejtbeültetés lenne az egyetlen esély. Elkezdték a kemoterápiát, s mondták, hogy ezzel is szépen gyógyul. A polgárok segítőkészségének köszönhetően összeszedtünk annyi pénzt, hogy a szegedi kezelést ki tudtuk fizetni. Ötvenezer eurót hagytunk ott nekik. Minden rendben is ment a kilencedik kezelésig, amikor belázasodott, fájt mindene, de ennek ellenére az orvosok folytatták a terápiát. A szegedi doktornő azt mondta, normális, hogy legyengül a végére. De a vérképe csak nem akart helyre jönni. Ekkor konzultáltunk a belgrádi orvosunkkal, aki azt mondta, ez annak a jele, hogy nincs hatása a kezelésnek, és hogy hiába adnák be az utolsó terápiát, csak feleslegesen mérgeznék a kislányt. Úgy engedtek haza minket a szegedi kórházból, hogy a betegség a kezelés közben régen visszatért, és nem is szóltak róla – mesélte összetörten Anita anyukája.
Sajnos ekkor már nem tudtak segíteni Anitán. Óriási fájdalmai voltak. Januárban Belgrádban a kórházban hunyt el.
Valéria, Anita anyukája azt mondja, biztos abban, hogy ők is hibáztak, hogy nem voltak eléggé önállóak, hanem bíztak a kezelőorvosaikban.
– Arra szeretném felhívni azoknak a szülőknek és mindenkinek a figyelmét, akik hasonló helyzetben vannak, hogy ne bízzanak a kezelőorvosukban. Legyenek óvatosak, körültekintőek, több szakvéleményt kérjenek ki, és menjenek, próbáljanak mindent önerőből kiharcolni, minden információt, mert nem biztos, hogy az orvosok mindent megtesznek. Kritikának is szánom ezt, hiszen legjobban a szegedi gyermekklinika orvosát, dr. Bartyik Katalint hibáztatom, aki nem volt velünk őszinte, nem mondta meg, mik a kislány esélyei. De hasonlóan dr. Dragan Mićić sem mondta, milyen lehetőségeink lehetnének. Az olaszországi kezelésről sem világosított fel bennünket. A bioenergiával és hasonlókkal gyógyítóknak pedig végképp ne higgyenek! Ugyanakkor azt is tudniuk kell a szülőknek, hogy a tudomány még sehol sem tart. Tapasztalataim szerint az orvosok találomra gyógyítanak. Azt sem tudják, hány kezelés lenne szükséges, pontosan hogyan és mivel kellene gyógyítani. Vagy bejön, vagy nem. Én biztos vagyok abban, hogy még sehol sem tart a tudomány ebben az ügyben, miközben a betegség nagyon gyakori. Hét-nyolc hónap alatt, amíg a szegedi kórházban voltunk, hét gyermek halt meg. Ártatlan gyermekek szenvednek és halnak meg. Ezért szívből ajánlom, minél több orvos véleményét kérjék ki a hasonló helyzetben lévők, és minden követ mozgassanak meg, ne csak abban bízzanak, hogy az orvosok mindent megtesznek gyermekük, szerettük életéért, mert sajnos ez nem így van – mondta Valéria.
