Visszajött a feketerigóm, újra az erkélyemen fújja hajnali trilláit, és ezzel bearanyozza az ébredést. Csalhatatlanul a tavasz jele, hogy énekére a cinegék kórusa felel, én pedig belenézek a felkelő nap arcába. Egy mostanában olvasott vallomás kedves sorai jutnak az eszembe: „Szeretem a tavaszt – írta Petrányi Ferenc óbecsei apátplébános egy nagyon távoli húsvét előestéjén, 1924-ben. – Rajongok a szép, a nagy, az újraéledő természetért. Az élet újra jelentkezik a fejlő bimbókban, ott duzzad, dolgozik, kitörni készül az élet az új hajtásokban, a termő rügyekben, ott pompázik a virágzó fákon, ott illatozik a tavaszi virágokban. (…) Új remények, új örömök, új munka, új törtetés, új boldogság, új élet. Minden, de minden a nagy természetben ellene mond a télnek, fagynak, pusztulásnak, elmúlásnak.” Lelkesítő beszédeinek talán a legszebbikét kezdte ezekkel az életet dicsérő, himnikus sorokkal, akkor, amikor a Tisza-menti magyaroknak igazán kevés okuk volt a derűre. A Jó Pásztor azonban mestere volt a lelkesítő beszédeknek.
Petrányi Ferenc – 1944 mártír plébánosa – 1918-ban került az óbecsei belvárosi plébániára, egy hitében megroppant, reményét vesztette, vigasztalan közösség élére. Kalocsán a hittudósok biztos katedráját kellett otthagynia egy ismeretlen, távoli kisváros szürke, egyhangú, háborútól kifosztott – s ebből eredően igénytelen – világáért. Könyvek, könyvtárak, tanári méltóság és lapszerkesztői tekintély maradt utána, amikor a fiákeren – végig a „selyemúton” – bezötyögött az óbecsei plébániára. Nem maradtak róla följegyzések, de bizonyára maga is tanácstalan volt: mire jut ezzel a kegyelemkenyérrel, amelynek maradéka most az ölébe hullott? De nem sok ideje marad a töprengésre, hamarosan idegen katonák, és a nyomukban idegen hivatalnokok szállták meg a várost, majd következett a döntés: a bácskai magyaroknak hosszúnak ígérkező kisebbségi sorsra kellett berendezkedniük. Vagyonukból kifosztott, jogaikból kiforgatott, kultúrájuktól elszakított, a megvertség tudatától elnehezült közösséget kellett visszavezetni az élet naposabb oldalára, oda, ahol lélekben megerősödve újra érdemes küzdeni, érdemes tervezni, és egy értelmes eljövendőben reménykedni.
Petrányi Ferenc plébános úr nyúlhatott volna az evangélium megszokott fordulataihoz, s elmondhatta volna híveinek, hogy túl a földi szenvedéseken az ígéret országa vár reájuk. De ő nem ezt tette. Bölcsen fölismerte, hogy az erény, a jóság a földi élet jutalma kell hogy legyen, s egyik pünkösdi beszédében elmondta híveinek: a Lélektől megáldott élet a szabadságnak ihletén, a nemes öntudatnak, az erény és a bűn különbségének belátásán nyugszik, s „a felelősség-érzet légkörében, és az eszményi világ sugárzásában fejti ki pompáját”. Ebben a világban akarni kell és tenni kell. Nincs közöttünk helye a kételynek, a bizonytalanságnak és a fél-akarásoknak, mert ezek képtelenné teszik az embert a cselekvésre. A világ romjain nem úgy kell jónak lenni, hogy passzív rezisztenciába vonulunk, ebben a világban földet kell szántani, kerteket kell művelni és otthonokat kell építeni, mert a nemes munkában megedződik a lélek. Nem az az erkölcsös ember, aki az imáira bízza sorsa alakulását, hanem aki keresztény elszántsággal a közössége érdekében teszi a dolgát: „az erkölcs nem kultúra, nem tudomány, hanem az akarat korrektsége”. A senyvedő akarat nyomán üresen kong a lélek, és nem lesz része a boldog egymásra találás örömében. A hívő ember szemében „az újjáéledő természet feltámadásról, a halálba véget nem érő új életről suttog, nemcsak meleg érzéseket, nem bizonytalan sejtéseket, hanem emelkedett és boldog gondolatokat. Szerény keret a természet élete, mégis a legyőzhetetlen élet hirdetője – üzente híveinek a lelkipásztor. Majd hozzátette: – Akinek lelkét betölti a hit, a meggyőződés, lelkében mindig virágos, illatos, napsugaras kertet hordoz.” És hívei rajongva csüngtek lelkipásztoruk szaván: a kegyelem, a krisztusi újjászületés és a megváltás nagy-nagy történetei a cselekvő élet szépségéről és leplezetlen csodáiról hoztak híreket. Ezrek, tízezrek jutottak el a felismerésig: „nemcsak csillagok ragyognak a fejünk felett: eszmények is ragyognak bennünk”, de a fényük csak a tetteinkben mutatkoznak meg. Petrányi Ferenc apátplébános egy percig sem hitte, hogy létezik gonoszság, amelyen a szép eszményei is kicsorbulnak.
