Baszta a csőrömet lapom ifjúsági mellékletében közölt múltheti írásmű nemzeti ünnepünkkel kapcsolatos hangneme. Ugyanabban a számban volt ugyan egy – ünnephez illő – méltatás is, de hátrább, nem az előkelő 11. oldalon, mintha már egy kicsit mellékesként.
Ha most ezt az eszmefuttatásomat olvasásra érdemesíti egy felnőttkorú, ám kissé maradi felfogású betűböngész, megütközhet ama kifejezésen, amivel a bevezető mondatomat kezdem, jóllehet az a kifejezés már nemcsak a hétköznapi nyelvhasználatban, a közbeszédben nyert teljes polgárjogot, hanem az úgynevezett újabb kori szépirodalomban is. Így tehát bátran írhatom, igen: írhatom is, nem csak mondhatom, hogy baszta a csőrömet, mert én, megmondom kereken, az ilyenféle szívlapátolásokat nem szeretem, még akkor se, ha azokat Partik vagy Petrik gyakorolják. Mondhatnám és írhatnám is, hogy baszok rá.
És megtörténhet, hogy rábaszok, mert a cikk okozta orrfacsarást nem tudtam magamba fojtani, eltüsszentettem magam. Sérelem-érzetemet ugyanis szóvá tettem egy szintén komoly, már-már érett korú barátom előtt. Jóformán meg se hallgatta panaszra nyíló ajkamat. Fölszisszent, mintha kígyó marta volna meg. Hogy mi se voltunk különbek, amikor fiatalok voltunk, csőnadrágot hordtunk és basztuk a rezet.
Ilyenek a mindenkori fiatalok.
Ilyen volt Petőfi is mindhalálig, mert a felnőtt kort, különösen pedig a matuzsálemit meg se érte. Ki tudja, ha nem esik el – hol is? – mivé válik?
Így aztán szóra szó. Kettőnk között. Mind emeltebb hangon. Nem emelkedettebb, hanem emeltebb hangon.
Haza?
Ugyan már! Mi az, hogy haza? Pláne a nemzet! Aszhatod az egészet. Állj szembe a Himnuszt éneklő tömeggel. Nézz szembe a „nemzettel”. Ezt, mint tévénéző, megteheted. Mert ha te magad is ott állsz köztük, nem láthatod azt, amit mint tévénéző láthatsz. Zsebre dugott kézzel, csukott szájjal „éneklik” a Himnuszt. Vagy akinek mozog a szája, nem biztos, hogy nem azért, mert rágógumit rág. És még a tökfödőjét se veszi le a fejéről.
Mind jobban felhergelődünk.
Szó, szó, szó. Cséplés és falverés. És bizony, már az ott is előkerül, nem az, amiről Gárdonyi ír, hanem az, amit kiművelt elmék vagdosnak egymás fejéhez, amikor már minden érvükből kifogynak.
Tehát a szép, Bánk bán sóhaját parodizáló, szóban forgó cikk címét viselő írásműnek igenis volt visszHANGja.
Ha ezt a visszhangot – ezt is! – hallhatta volna Ady, meg azok a magyarok, akiknek JOGOSÍTVÁNYUK volt ahhoz, hogy bírálják, ostorozzák, olykor még mocskondírozhatják szeretett nemzetüket, most bámulhattak volna.
A hangzavartól ha semmi érthető, értelmes szó nem is jutott volna el hozzájuk, valami azért megérintette volna őket.
Annak a kisgyermeknek a félelme, fájdalma és kétségbeesése, aki az édesapja és az édesanyja véres veszekedését hallgatja a szomszéd szobából.
Mi lesz velem, ha ti annyira összevesztek, hogy elhagytok engem?
Egy trágár, útszéli szóval kezdtem szónoklatom. Téves hangot ütöttem volna meg?
