Egészen érthetetlen a számomra, ahogyan a szerb „haladók” szabadidejük minden keserűségét most éppen Damjanich Jánosra, a magyar forradalom és szabadságharc hős tábornokára, nemzetünk legszebb vértanúinak egyikére öntötték. Sok tisztességes magyar ember becsületébe és önérzetébe gázoltak ezzel, de ez bizonyára őket nem érdekli: az ő szemükben a tábornok gyilkos, aki „a háborúban civileket, asszonyokat és gyerekeket ölt”, mint egy utolsó briganti, amolyan szabadcsapatos útonálló, amilyenekkel a Balkán mindenkor (tegnap is!) tele volt. Miért beszélek ráérő politikusok pangó indulatáról? Mert el tudnám képzelni, hogy az alantas sovén gyűlölet gerjesztése helyett végre az ország dolgával törődjenek, fölös energiájukat Szerbia megteremtésére és felemelésére fordítsák!
Alkossanak meg egy olyan országot, ahol jó élni, ahol biztos jövője lesz a többségnek és a most is fenyegetett kisebbségnek egyaránt. Ha valahol, akkor Szerbiában helye lenne már a megfontolt politikának!
Hogy miért éppen Damjanich János ellen fordult a közéleti indulat – könnyű átlátni! Azt már nehezebb megérteni, hogy miért éppen most, az európai politikának ebben a szakaszában tör újra a felszínre a békétlenség. Feltűnő azonban, hogy a magyar nemzeti hős gyalázásával egy időben milyen gyakran jelennek meg az utcákon a magyarok legyilkolására szólító falfirkák. Honnan ez az elkeseredés, az Endlösung újra és újra feltörő kényszerképzete? Gyanítom, az egyik oka a történeti ismeretek hiánya, ahogyan azt a hangadó adai képviselő is – mentegetőzések közepette – bevallotta. S ha már Ada, akkor eszembe jut a történelemnek a tájhoz kötődő, iszonyatos fejezete.
Kenedi Géza Naiv emlékiratok című munkájában – melyben a padéi gyermekkorára emlékezett – kellő borzalommal idézte meg Massa úr rettenetes történetét. „Massa úr igen jó ember volt. Mivel pedig közelebb lakott a falu szerb részéhez, a jóságának is inkább a szerbek vették hasznát. Nem is félt, hogy valami bajuk lesz a szerbektől.” Amikor 1848-ban a szerviánus martalócok közeledtének hírére eljött a nagy szaladás ideje, Massa úr maradt az ő házában, úgy vélte, nincs oka elhagyni a faluját. Padé magyarjainak többsége azonban átkelt a Tiszán és Adán lelt menedéket. Szegény Massa urat megcsalta a bizodalma. Rajta, a maradón álltak bosszút a Törökbecse felől érkező szerbek. „Előbb mind a két szemét szúrták ki. Aztán a torkába nádat vertek. Hogy ki akart menni vakon is a szobából, onnan lehetett tudni, mert a szobában a meszes falon még azután is lehetett látni a véres keze nyomát, amint tapogatott. A testit pedig ott találták a küszöbön, náddal a torkában.” Családjának legyilkolt tagjai az udvaron hevertek szerteszét. A többi a krónikákból ismert: az Óbecséről a törökbecsei védők megsegítésére érkező Damjanich négyszáz fős seregével szétverte a szerviánus mészárosokat. Hogy a honvédsereg milyen eszközökkel lépett fel a martalócok ellen, nem nehéz kitalálni. Hogy Damjanich János határozott fellépéséről volt ismert, az köztudott. A disznóparaj pedig időközben fölverte Massa úr udvarát. „Csak levélhullás után lehetett látni, hogy szenes gerendadarabok is hevernek a gaz közt.”
Hogy a Szerbiából betört szerb szabadcsapatok mit kerestek akkoriban a Délvidéken, azt a „szentendrei rebellis”, Jakov Ignjatović sem értette. Szerb rapszódia című munkája szerint ő arra figyelmeztetett: értelmesebb lenne az évszázadok óta török rabigától szenvedő Ószerbiát felszabadítani, hiszen ezzel a szerb nemzet felemelésének az ügyét szolgálnák, és nem törnének a frissen kivívott magyar szabadság életére. Ezért csapódott rá Karlócán hosszú hónapokra a börtön ajtaja.
A haladók tartományi képviselője „gyanús múltú történelmi személyiségnek” nevezte Damjanich Jánost. Istenem, csak nehogy visszatérjen az igazolások ideje! Nehogy ismét idegen parancsra kelljen emlékezni és elítélni, bírálni, méltatni és hamut szórni a fejünkre – mint volt az a babonák korában, évtizedeken át. Szennyes indulatok próbálják meg újra összeveszíteni az embereket. Damjanich uramat pedig, akit az osztrák udvar fölakasztott, most a szerb utca száműzte.
