A személyes találkozást Égető Gabriellával egy telefonos egyeztetés előzte meg, és amikor fiatalos hang ütötte meg a fülemet, azt hittem, én ütöttem mellé a telefongombokat. Miután kiderült, mégsem, furdalt a kíváncsiság, mi a fiatalos hang és szellem titka. Különösen ha tudjuk, hogy Égető Gabriella 44 évig iskolában tanított, emellett pedig 31 évig vezette a Pro Musicát, amelynek nem mellékesen a megalapítása is nevéhez fűződik.
Akárhogyan is számoltam, mindkettő két egész embert kíván. Nagyon sokat számít, ha valaki azzal foglalkozhat, amit szívből szeret, és Égető Gabriella ezt alátámasztja, mondván, sok szép élményt annak köszönhet, hogy jól alakultak a dolgok. Mostanában is tart magánórákat, ráadásul nemrég Magyar Életfa-díjat kapott, rögtön utána pedig a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet is. Kezdetben szabadkozik, amikor megtudja, hogy írnék róla. Azt mondja, nem akarja, hogy az emberek megunják, hiszen már a csapból is ő folyik. Szerintem viszont az ilyen gazdag életútról akár vaskos könyvet is lehetne írni, és az sem lenne unalmas, arról nem is beszélve, hogy rangos díjat sem kap minden nap az ember.
– Ebben a korban már semmire sem számítottam. Nagyon szép emlékeket szereztem a munkám során, a Zeneiskolában és a kórus által, nekem ez már magában is díj volt. További elismerésekre nem is gondoltam. Még le sem csengett a Magyar Életfa-díj körüli felhajtás, legnagyobb meglepetésemre még egy ilyen magas rangú kitüntetést is kaptam. Azt se tudom, hogy kik terjesztettek elő rájuk. Meghatóak a visszajelzések is, emberek szólítanak le az utcán és gratulálnak. Habár csak tettem a dolgom, nem számítva arra, hogy ezt valaha díjazzák.
Pedagógusként dolgozott, de karnagy is volt. Milyen érzésekkel gazdagította az, hogy hivatását több oldalról művelhette?
– Nagy öröm számomra, hogy pedagógus lehettem, hiszen a legszebb zenei tantárgyakat tanítottam. Boldogsággal töltött el az is, amikor a diákjaimon láttam, hogy élvezik a zenetanulást. Nagyon büszke voltam, ha a későbbi sikereikről értesültem. Egyesek még manapság is felkeresnek. A karnagyi munka egészen másfajta izgalmakat hozott, ajándék volt az élettől, mert a tantárgyak, amelyeket elméletben tanítottam a diákjaimmal, a kórussal már élesben mentek.
Sokfelé utaztak a Pro Musicával, melyik fellépés maradt meg legjobban az emlékezetében?
– Mexikóban harminc évvel ezelőtt jártunk. Templomokban énekeltünk, de egyszer egy fából épített színházteremben is. Az oda vezető út keskenyebb volt, mint az autóbuszunk, ezért a diákjaim megpróbálták arrébb mozdítani a villanykarót, hogy elférjünk. Egy odavalósi ember is segített nekik, akiről utólag kiderült, hogy a színház igazgatója. A terem tele volt, de minden szám után halálcsend. Nem láttam a közönséget, a kórustagokat néztem. Ők viszont felfigyeltek egy anyára, aki csecsemőt tartott a kezében, és a dalaink ritmusára gyengéden paskolta a babát. Ez csodálatos volt. Végül kiderült, hogy nem azért ültek csendben, mert nem tetszett nekik a fellépésünk. Az igazgató adta utasításba, hogy csak a végén tapsoljanak. Annak pedig nem volt vége. A buszig kísértek bennünket és még akkor is tapsoltak, az igazgató pedig elárulta, hogy náluk először volt kóruskoncert.
Eljár a Pro Musica hangversenyeire?
– Amikor csak tehetem, ott vagyok. Lehet, hogy szakmai ártalom, de mindig izgulok értük, habár nincs miért, jó kezekben vannak. Születésnapomon a házam előtt, Paskó Csaba vezényletével énekeltek nekem, és kis mécsesekkel a kezükben köszöntöttek fel. Mindenkitől kaptam egy szál rózsát. Akkor tele volt a ház és nagyon meghatódtam.
Hogyan szerette meg a zenét?
– Nagyapám és édesapám szobafestő volt. Apám többek között rádióamatőr is, éjjel bütykölt, mert akkor voltak a legtisztábbak a hullámok, és maga is állított össze rádiókat. A konyhában aludtam, és többször arra ébredtem, hogy csodálatos zenét hallok. Így sok zeneművet megismertem.
Úgy tudom, hogy a szíve csücskeként emlegeti Johann Sebastian Bachot. A kedvenc zeneszerzője?
– Igen, számomra ő a legnagyobb. Mindent tudott, hiába beszélünk újfajta törekvésekről, azok Bachnál már megvoltak. Tökéletesen tudta azt, amit az elődei, mert fiatal korában már másolta a zeneszerzők műveit. Közben elsajátította a technikát és hozzáadta a saját zsenialitását. Így születtek a hatalmas komponálásai.
A mai zenével milyen viszonyban áll?
– Sok mindent neveznek manapság zenének, azt is, ami nem az, viszont egyszer Dušan Svilart küldte hozzám az énektanára. A tanítványt köztudottan a tévé kapta fel, és két tantárgyból jár hozzám. Először megijedtem: mit várhatok egy esztrádművésztől, de kiderült, hogy egy egészen szolid fiú. CD-t is kaptam tőle, és akkor megnyugodtam, hogy nem üvöltözik, és nem a külsőségekkel van elfoglalva. Kellemesen meglepett. Az életemről egyébként is elmondhatom, hogy tele van kellemes meglepetésekkel és szerencsés egybeesésekkel.
