A jogállamnak a hatalom részéről való újabb megkérdőjelezését képezi a gazdasági minisztérium azon indítványozása, hogy az idei évre állítsák le a munkaügyi pereket, valamint fagyasszák be az eme perekből származó ítéletek végrehajtását. Mindez a következőképpen történik: a gazdasági minisztérium államtitkára hivatalos levélben elküldi minisztériuma ajánlását az igazságügyi minisztérium államtitkárának, aki minisztériuma nevében továbbítja azt Nata Mesarovićnak, a Szerbiai Legfelsőbb Bíróság megbízott elnökének, aki tovább küldi a minisztériumi levelet a kerületi bíróságok elnökeinek, abból a célból, hogy valamennyi bíróval ismertessék a gazdasági minisztérium ajánlását.
Érdekes jogi kulimásszal van dolgunk. A jogi kérdésekkel nem megbízott gazdasági minisztérium ajánlást tesz folyamatban levő perek leállítására, ami olyan (társadalmi jelentősége miatt azonban sokkal szörnyűbb), mintha egy játékvezető a 90. perc lejárta előtt minden ok nélkül lefújna egy focimérkőzést, mert mondjuk az általa szimpatizált csapat éppen vezet. Az igazságügyi minisztérium ahelyett, hogy felvilágosítaná a gazdasági minisztériumot, hogy kérelme jogilag tarthatatlan, továbbítja az ajánlást a legfelsőbb bíróságnak, amivel a mindenkori hatalommegosztás elvét kérdőjelezi meg, hiszen ezzel a lépéssel a végrehajtó hatalom durván belebarmol a bírói hatalomba, közvetlen nyomást gyakorolva rá. És most jön a legizgalmasabb: a legfelsőbb bíróság heves tiltakozás helyett – mintha csak a végrehajtó hatalom postása lenne – továbbítja a hivatalos levelet a kerületi bíróságok elnökeinek. Igaz, később közleményében élesen elítéli a gazdasági minisztérium ajánlását, saját lépését pedig azzal magyarázza, hogy a kerületi bíróságok bíróinak is tudniuk kell a gazdasági minisztérium állásfoglalását, de ez már inkább magyarázkodásnak hat, mintsem érvelésnek – a közvélemény nyomására, öntisztító szándékkal megtett kényszerlépésre a mulasztásért –, aminek következtében jogosan tehető föl a kérdés, hogy Szerbiában a bírók vajon a törvények szerint vagy a miniszterek óhaja alapján ítélkeznek-e.
A működőképes jogállam játékszabályainak sutba vágásához hasonlóan a gazdasági minisztérium ajánlása tartalmilag is egyaránt felháborító, hiszen azt szorgalmazza, hogy lehetetlenítsék el, hogy a munkások kézhez kaphassák tisztességesen megkeresett járandóságukat. Mindezt azzal a nemes megfontolással indokolva, hogy ha a munkások visszamaradt béreinek a kifizetésével terheljük az adott munkaadókat, akkor könnyen megeshet, hogy a szóban forgó vállalatok csődbe jutnak. Az üggyel kapcsolatban kérdések tömkelege vetődik fel, például ki a felelős azért, hogy ekkora tartozások halmozódtak fel a munkások irányába, ki tette lehetővé, hogy a privatizáció során a vállalatokat megvásárolt új tulajdonosoknak nem kellett azonnal törleszteniük kötelezettségüket, de mindenekelőtt az, hogy miért kell(ene) mindenestül a munkásokra ruházni egy cég fennmaradásának összes terhét? A gazdasági minisztérium illetékeseinek illene tudniuk, hogy a munkás nem szeretetből jár dolgozni (kétlem, hogy Mlađan Dinkić gazdasági miniszter is vállalná a „négyéves miniszterkedést” nulla dinárért), hanem azért, hogy legyen miből eltartania a családját, iskoláztatnia a gyerekét, kifizetnie az orvosi szolgáltatást és a havi számlákat. A gazdasági minisztérium illetékesei is tisztában vannak azzal, hogy a törvényes előírások a munkások igazát bizonyítják – különben nem folyamodtak volna eme példátlan indítványozáshoz –, de ha valami módon mégis érvényesülne ajánlásuk, akkor ugyanezen nemes megfontolás révén azt is lehetővé kellene tenni, hogy ezen munkások ne fizessenek áramot, vizet, fűtést, gyerekeik térítésmentesen utazhassanak az egyetemre, ahol szintén ingyenesen tanulhatnának, a napi betevőről nem is beszélve... Mindennek következtében – a láncreakció szabályainak megfelelően – egyféle káosz alakulna ki, ami nagy valószínűséggel azt a kevés rendet is felőrölné, ami pillanatnyilag uralkodik a társadalomban. Visszatérve a realitás talajára, az sem lenne kevésbé káoszteremtő, ha csak a minisztériumi óhaj teljesülne, hiszen fennállna a lehetőség arra, hogy ugyanaz a bíróság, amely nem hajlandó foglalkozni a polgár ötéves keresetének az ügyével, arra kényszerítse ugyanazt a polgárt, hogy az térítse meg ötéves tartozását valamelyik szolgáltató irányába. Belegondolni is rossz, hogy mily mértékben csappanna meg az igazságosságba vetett hit a polgárban a fentről diktált igazságtalanság ily szemtelen érvényesülésének tapasztalása révén.
