„Jaj, sohasem kerülök sorra!” – sóhajtottam fel, amikor megláttam a bíróság ügyfélszolgálatán a várakozó tömeget. Beálltam a sorba, de sehogy, hogy csökkenjen a tömeg, a sorakozó emberek csak szaporodtak. Magam sem tudom mennyi idő telt el, amikor kinyílt a másik tolóablak: „Tessék!” – mondta a bírósági alkalmazott.
„Talán minden nálam van, nem hiányzik semmi” – gondoltam, és már nyújtom is a papírjaimat. De hiába reménykedem, hibát mindenben lehet találni. Csak egy fél pillantást vetett rá a hivatalnok és már nyújtotta is volna vissza a dokumentumaimat. Sikerült meggyőznöm, hogy vegye jobban szemügyre azokat. Amíg ellenőrizte, pecsételte, csípős megjegyzéseket tett. Igyekeztem elengedni a megjegyzéseket a fülem mellett. Nem ő az első, és az egyetlen sem, aki utálja a munkáját (vagy az embereket?). De láthatóan bosszantotta a helyzet. Fogta, rágyújtott egy cigarettára. A bíróságon, az ügyfélszolgálaton, az üvegfal mögött!
A parlament 2010. május 5-én fogadta el a dohányfüstmentes törvényt, ami 2010. november 11-én lépett hatályba. A törvény pontosan meghatározza, hogy zárt munkahelyiségben, nyilvános helyen, valamint olyan közterületen, ami nem zárt, de ahol egészségügyi ellátás, oktatási tevékenység, illetve szociális védelem folyik, beleértve egy-egy objektum udvarhelyiségeit is, tilos a dohányzás.
Azt hiszem, a törvény hatályba lépése után csupán az első néhány hónap volt példaértékű. Úgy tűnik, hogy éppen azok szegték meg elsőnek a szóban forgó törvényt, akik megszavazták, jóváhagyták, támogatták azt. Azóta pedig nem ritkán fordul elő, hogy aki csak teheti, nem tesz eleget a törvény előírásainak. Több igazgatói vagy hivatalnoki irodában lehet érzeni füstszagot, amit a nem dohányos orr akkor is felfedez, ha szellőztetés után lép be az irodába.
A dohányzók száma ugyanakkor csökkent a törvény elfogadás óta, legalábbis ezt támasztja alá egy dohányipari vállalat tavaly készített kutatása. A felmérés adatai szerint az eladott cigaretta mennyisége mintegy 18 százalékkal csökkent 2011 áprilisában az egy évvel korábbi adatokhoz viszonyítva. A csökkenésre ugyanakkor nem biztos, hogy a dohányfüst mentességet szavatoló törvény miatt került sor, írható az emelkedő árak és a csökkenő életszínvonal számlájára is. De ha saját véleményt formálhatok, meglehet, hogy egyre többen vetnek véget káros szenvedélyüknek, de legalább ugyanennyien, többségében fiatalok szoknak rá a dohányzásra. Erre mutatnak rá azok a felmérések, amelyek a középiskolások körében készülnek, és amelyekből kiderül, hogy a tizenévesek körében egyre elfogadottabb a dohányzás mint jelenség.
Nem is lehet másra számítani, hiszen úton-útfélen dohányzó emberekbe botlunk. Amióta tilos a munkahelyen dohányozni, a szenvedéllyel élők még talán kedvet is kapnak, hogy rágyújtsanak azoknak a dohányosoknak a látványától, akik a dohányipar számára ingyen reklámként, betartva a törvény előírásait (hiszen a büntetések hatalmasak), kiállnak az üzlethelyiségek ajtajába, intézmények kapujába, épületek bejárata elé, hogy kávéjuk mellé elszívják a cigarettájukat. Talán még közösségformáló tevékenységnek is minősült a dohányzás, iskolák előtt, az utcán, diákok és tanárok együtt hódolnak káros szenvedélyüknek. És az egészségügy sem mentes ettől a jelenségtől. A kórház udvarán is cigarettacsikkebe botlik az ember.
Kétségtelen, hogy egyre többen fogadják el, hogy nem lehet bárhol rágyújtani, de nagyon lassú ez a folyamat. És ha bizonyos intézmények vagy egyének kivételt képeznek az ellenőrzésnél, egyre nehezebb lesz a törvényt betartatni. Akkor meg mi értelme?
