Talán nem alaptalan a remény: végre annak is elérkezett az ideje, hogy a történetírásunk egy a korábbinál őszintébb és alaposabb számvetés keretében azokkal a délvidéki alkotókkal – írókkal, újságírókkal, művészekkel, tudósokkal és egyházi méltóságokkal – is az őket megillető tisztelettel és körültekintéssel foglalkozzon, akik ugyan a múltban meghatározó szerepet játszottak az életünkben, de valami oknál fogva megfeledkeztünk róluk. Száznál is több azon kiemelkedő egyének száma, akik formát, tartalmat és értelmet adtak a délvidéki életnek, mégsem volt kegyes hozzájuk az utókor; sem emléktábla, sem megbecsült műalkotás (intézmény, épület, szobor, könyv vagy emléktábla, esetleg múzeumi emlékszoba) nem őrizte meg a nevüket sem, nem beszélve a közélet szereplőiről, a politikusokról, akik 1860-tól folyamatosan a közösségi élet megszervezésén fáradoztak. Hogy volt, és van Délvidék, az jelentős mértékben az ő munkájuknak is köszönhető. A titkok és mulasztások tekintetében különösen rejtelmes az 1914 és 1920 – a világháború, a forradalmak, az összeomlás és a Kárpát-medence újjászerveződésének az ideje – valamint az 1920 és 1941 közötti korszak – a borús kisebbségi élet időszaka –, amikor a teljes magyar élet újjáformálását kellett az arra alkalmasaknak elvégezniük. Hogy milyen mértékben volt ez sikeres – annak megítélése újabb értékelés eredménye lesz majd –, a tisztességes helytállás azonban már önmagában is főhajtást igényel.
A királyi Jugoszlávia türelmetlen nemzetiségi politikája a tapintat tekintetében különösen érzékeny embereket állított a kisebbségi magyarság élére, köztük Szenteleky Kornéllal és Kende Ferenccel, akik a kulturális és az irodalmi élet megszervezésében alkottak maradandót. Velük egy táborban kell látni az óbecsei Draskóczy Edét is, akit viszont teljesen eltakart előlünk a múló idő homálya, pedig a szellemi élet területén kifejtett munkássága legalább akkora jelentőségű, mint a két, előtte említett pályatársé. A makói születésű ifjú ügyvédgyakornokként 1916-ban került Óbecsére, s akkor sem távozott a Tisza-partól, amikor erre történelmi oka lett volna. 1922-ben a Tiszavidék felelős szerkesztője lett, 1925-ben pedig a gazdag múlttal rendelkező, de akkor éppen már haldokló Magyar Népkör élére került. Draskóczy Ede acélos elszántsággal látott hozzá a magyar kultúrélet megszervezéséhez, és rövid néhány év alatt országos hírű fórumot teremtett a jugoszláviai magyarság számára. 1928 novemberében a Népkör 60 éves jubileumán találkozóra hívta a magyar írók jelentős részét, s az ünnepi műsor keretében – a marosvécsi Helikon-találkozó szellemében – a délvidéki magyar irodalom megszervezéséről ejtettek szót. Lényegét tekintve ez volt az első olyan hivatalos megbeszélés, ahol az önálló irodalom intézményrendszerének a megteremtése is szóba került. És ebben rejlik Draskóczy Ede szellemi nagysága. Szentelekyvel együtt vallotta, hogy a „vajdasági” magyar életnek az irodalomban is meg kell jelennie, s hogy az irodalom nem létezhet a maga intézményei – a lapok, folyóiratok és a könyvkiadás – nélkül. Vagy kéttucatnyi tanulmányában szólt a kisebbségi ember társadalmi-szellemi szerepvállalásának jelentőségéről, a közösségi elkötelezettség morális lényegéről, és a magyar élet megkövetelte feladatok parancsáról. Szólt a hagyományok jelentőségéről, az anyanyelv megtartásának kötelességéről, és a nemzeti hovatartozás vállalásának szépségéről. Mindenről szót ejtett, ami a kisebbségi magyarság megmaradásának ügyét szolgálta, s még a konspiratív alapon megszületett magyar ábécéskönyvnek is tudott örülni. Draskóczy Ede arról a Helikonról álmodott, ahol a délvidéki magyar irodalom újra megszülethet, kiteljesedhet és magának felszabadult közösséget teremthet. Ő volt az, aki a leghatározottabban leszögezte: a kisebbség, mint erkölcsi fogalom „nemcsak új feladatokat ró ránk, hanem új embert is nevel belőlünk, de egyben visszavezet bennünket ahhoz az emberi eszményhez, amelyet a katakombák őskeresztényei maguknak alkottak”. Megfontoltsága okán vezető alakja volt a királyi Jugoszlávia kisebbségi magyarjainak, meglátásaira és intő szavaira érdemes volt odafigyelni. Megérdemelné a méltó helyet abban a Délvidéki Pantheonban, amely ugyancsak várat magára.
