Bácskaságunk rajongó híve Osztrogonácz Ferenc óbecsei tanító 1894-ben jelentette meg Földrajzi előismeretek és Bács-Bodrogh-megye rövid leírása című munkáját, mely nem sokkal ezután népiskolai tankönyvvé vált. A „Magyar Kath. Püspöki hatóságok” által kiadott tantervhez alkalmazott munka a századforduló idején a legpontosabb népismereti leírását adta a vármegyének, bízvást a kezébe vehette, aki Bácska szellemi és gazdasági valóságára volt kíváncsi. A ta nkönyv szerint Bács-Bodrogh megyének akkoriban 716 488 lakosa volt, akik közül legtöbben – 288 521-en – voltak a magyarok. A 197 104 szerb és a 189 051 német lakos mellett tót, rutén, bunyevác, sokác, oláh és vend kisebbségek keresték a boldogulás útját az agráriumáról ismert vármegyében. Ipara ugyanis alig volt a Duna–Tisza közötti régiónak, egyedül a háziipar szállított némi terméket a távolabbi piacokra. S mert Osztrogonácz tanító úr roppant pedáns volt, hát fel is sorolt néhányat a hazai iparcikkek közül: adatai szerint a bácskai vászon, vesszőkosár, gyékény, pokróc, rosta, talicska, vályú és a méhkas számított messze földön keresett árunak. Mellettük a búza, rozs, kukorica, árpa, zab, kender, dohány, szarvasmarha, sertés, bőr és gyapjú volt a legfontosabb kereskedelmi cikk. Bácska társadalmi-gazdasági arculata a leírás alapján határozottan fölismerhető volt, s hitelük mellett szólt, hogy a tankönyv szerzője maga járt után az adatoknak, személyesen győződött meg a korabeli valóságról.
Azután nagyot fordult a történelem kereke, s az idők újraszabták Bácska arculatát is. Az 1920 utáni közel egy évszázadról azonban már korán sincsenek ilyen lelkiismeretesen összegyűjtött és rendszerezett adataink. Bárhogyan is kutatok utánuk Gaál György 1976-ban közölt Vajdaság gazdasága a két világháború közöttcímű tanulmányán kívül a „kincses Bácskáról” nemigen találok használható adatot. Itt se nagyon, hiszen általánosságokról és sokszor elismételt közhelyekről szól az írás. Azon még el lehet gondolkodni, hogy közvetlenül 1920 után a királyi Jugoszlávia területén az egyébként agrárjellegű Vajdaságban volt található az ország ipari termelését biztosító gyárak 21,2 százaléka, az arány azonban idővel csak romlott. A Vajdaságba már akkor sem jött a befektetés, annál inkább fokozódott a terület kifosztása. Arra már csak tétova utalás történik, hogy az igazán jelentős belcsényi cementgyáron kívül az „ipari termelést” többnyire a malmok, a kendergyárak és szövőgyárak, a cserép- és téglagyárak jelentették a térségben. Az iparban foglalkoztatottak száma országos szinten 63 százalékos volt, a tartományban azonban csak 41. Az adatok pontosságában azonban már kételkedem: ez ma is elfogadható arány lenne, nem az 1928-at követő esztendőkben, amikor a délszláv állam legfőbb gondja a közélelmezés megoldása volt. A tanulmány írója a maga mentségére meg is jegyzi: „Pontosabb és kimerítőbb adatokhoz ma már lehetetlen hozzájutni. Ez nagy erőfeszítést és rendszeres kutatómunkát igényelne.” Értsem úgy, hogy 1976-ban nem lehetett hitelesen megrajzolni a Bácska és a Bánság történelmi arculatát? S hogy kutatni is kellett volna? Osztrogonácz Ferenc 1894-ban azt írta: „Nagy számmal vannak a megye lakosai között olyanok is, akik tudományokkal keresik kenyerüket, ilyenek a papok, tanárok, tanítók, mérnökök, orvosok, bírók, ügyvédek, jegyzők és a különféle hivatalok tisztviselői.” Százhúsz évvel ezelőtt ők adták a vármegye értelmiségét, azt a közösséget, amely a közélet eseményeire ügyelt.
Ma vajon hová nyúlhatnék, ha Bácska társadalmi valóságának az összképét szeretném megrajzolni? Van-e olyan intézményünk, amelyre nyugodt lelkiismerettel – az eredmény biztos reményében – rá lehetne bízni vidékünk száz – vagy ha igényesebb akarok lenni – kétszáz éves történetének statisztikai adatokkal alátámasztott bemutatását? Vajon gyékényen és talicskán kívül ma mit ad a bácskai magyar ember a világnak? Nem hiszem, hogy egyedül engem foglalkoztatna ez a kérdés. A választások előtt, a nagy programalkotások idején talán el kellene gondolkodni azon is, hogy az életünkkel foglalkozó tudományos intézetek, központok – és mindenek előtt az otthona iránt elkötelezett tudós-társadalom – nélkül a jövőben hogyan fog boldogulni a délvidéki magyarság – a potenciális választók közössége?
