A Búrány soron élő Erzsi néni 1909. március 15-én született, vagyis két héttel ezelőtt ünnepelte 100. születésnapját.
A jeles napot családi körben ülték meg, több mint harmincan köszöntötték az idős asszonyt, ugyanis Erzsi néninek hat gyermeke után kilenc unokája, tizenhárom dédunokája és egy ükunokája van.
Erzsi néni egyik lányáéknál, Toldi Erzsébetnél és Mihálynál lakik a Búrány soron. Az egy évszázadot megélt asszony egészen jó egészségnek örvend, ha nem lenne szürkehályog a szemén, boldogulna egyedül is. Amikor odaértem hozzájuk, Erzsike néni a szobában egy karosszékében üldögélt. Jó hangosan köszöntem neki, mert odakint az ifjabb Erzsébet elmondta, hogy a mama hallása már nem a régi, hangosabban kell hozzá szólni. Örömmel üdvözölt, tudta, hogy az újságíró hozzá jött. Nem volt ez számára újdonság, hiszen az utóbbi időben több újságtól is meglátogatták, meg a Zentai Vöröskeresztből is voltak nála köszönteni a születésnapja alkalmából. A lánya azt is elmesélte, hogy sokan már tavaly márciusban felköszöntötték a századik születésnapja alkalmából, ugyanis a szavazói névjegyzékben véletlenségből elírták a születési dátumát. Az igazolványában is azt írja, hogy 1908-ban született, de azt mondta, őt ez az egy év már nem zavarja, ne változtassák meg, mert az utánajárással, utazgatással jár, neki meg arra már nincs ereje.
Erzsike néni elmesélte, hogy gyermekkorában Tornyoson élt, tizenketten voltak testvérek, és szülei 1914-től kezdve temetőcsőszök voltak. Emlékezete szerint a tornyosi temetőben abban az évben temették el az első halottat, amelyikben ő született. Nem tudta pontosan megmondani, hogy szülei meddig voltak az egyház kisegítő munkásai, de annyi biztos, hogy évtizedeken keresztül, hiszen édesanyja, aki 1961-ben halt meg, nyugdíjat is kapott ezért a megbecsült munkáért. Erzsike néni maga is részt vett a temető körüli munkában. Azt mondta, egy évig sírásó is volt, ami különösen nehéz munka volt, főleg télidőben, ha hóban kellett sírt ásni. Tíz dinárt fizettek egy sír kiásásáért, és akkor azon sok mindent tudott venni. 1929-ben feleségül ment az adai születésű Visnyei Mártonhoz, és hat gyermekük született, először három fiú, majd három lány. A család egészen ’70-ig Tornyoson és Keviben élt. Hat hold földet műveltek, de az nem volt az övéké, állatokat tartottak, és mindig szegényesen éltek. Erzsike néni szerint a beszolgáltatás idején, az ötvenes években volt a legcudarabb az élet, annyi kukoricakenyeret soha nem evett, mint akkor. A hasa is mindig megfájdult tőle, de más nem volt.A gyerekei annyira megszokták a kukoricakenyeret, hogy mikor már búzalisztből is lehetett sütni, akkor is a kukoricából készültet kérték. Mindig az „odborba”, a tornyosi helyi közösségbe kellett bevinni a búzát, a kukoricát, azt mondta, ha két disznó volt az ólban, akkor abból egyet be kellett adni az „odborba”. Ha nem adták, amit követeltek, akkor a családfőt megverték. Mivel ő igen kardos asszony volt, egyszer, amikor a férjét behívatták, mert nem szolgáltatott be kellő mennyiségű terményt, ő ment be helyette, de az asszonyokat nem bántották, így őt sem.
1970-ben férjével Horgosra költöztek, és gyümölcstermesztésből éltek: szőlőt, almát, őszibarackot termeltek, amit a szomszédságukban lévő átvevőhelyen értékesítettek. 1986-ban, amikor a férje meghalt, akkor költözött a Búrány soron élő lányáékhoz. Megkérdeztem, mit szokott enni, hogy ilyen jól tartja magát, és azt válaszolta, hogy sohasem válogatott, az élet megtanította rá, hogy azt kell megenni, ami van. Ő egyébként nagyon szívesen főzött töltöttkáposztát, mert az volt a legkapósabb, meg szívesen sütött szárított rétest, mert a gyerekek azt nagyon szerették. Akkor volt a legboldogabb, amikor még együtt volt a család. Három fiát már eltemette, úgyhogy csak három lánya él.
