Fiatalabb lányának, Bata Ilonának, majd vejének, Bata Istvánnak is megmutatta az 1944-es moholi kivégzések helyszínét a Tisza-parton. Bata Ilona és István szerint a falutól délre, a szivattyúteleptől mintegy 100 méterre volt a vesztőhely a tömegsírokkal, amelyeket az elmúlt évtizedekben minden valószínűség szerint elmosott a folyó.
Bata Ilona már hároméves kora óta tudja, hogy tulajdonképpen mi is történt 1944 őszén az apjával. Hiszen az édesapja állandóan erről beszélt: sírt és verte a földet, hogy az egész családja odalett, hogy a Hármas iskolában miket műveltek velük, s mesélt arról is, hogy kik voltak a fogvatartottak és a fogva tartók.
– Apám folyvást az akkor elszenvedett szörnyűségeken rágódott, s amikor eljöttek hozzánk az ismerősök, másról sem beszélt. A barátja mondta, hogy meséljen már másról, mert tönkreteszi magát és minket, a gyerekeit is. Erre apám azt válaszolta: „nem tudom elfelejteni, hogy ott halt meg velem az apám, a sógorom, a testvéreim és Varga plébános, mindazok, akiket ismertem, megástam a sírjukat és eltemettem őket, csak a golyót nem én eresztettem beléjük.” Újra és újra látom magam előtt a borzalmakat, őrjítő volt, amit el kellett szenvednünk – idézte fel az apjától hallottakat Bata Ilona.
– Apám nem tudta felfogni, honnan szedték azokat a válogatott kínzásokat az őrök. Azt mesélte, hogy ütötték-verték és rugdosták őket, a fejüket a falba verték, meztelenre vetkőztették a férfiakat és a nőket, s egymáshoz lökdösték őket, még a plébánost is. A félősebbeket arra utasították, hogy szalmával keféljék a ló hátsó lábát. Megtörtént, hogy egy éjszaka háromszor is felkeltették a fogvatartottakat az őrök, leoltották a lámpát, aztán mindenkit ütöttek-vertek. Apám visszaemlékezése szerint őt a talán legnépesebb csoporttal vitték kivégezni a Tisza-partra. Sokan voltak, dróttal összekötve, éjszaka mentek a vesztőhelyre. Apám nem értette, hogy útközben miért üti-rúgja az az ember, aki korábban sohasem bántotta. Aztán egész közel ment hozzá, s azt mondta, ha érzi, hogy feltágul a drót, akkor lépjen ki a hosszú gatyából, mivel más nem volt rajta, és meneküljön. Egyszer aztán odalépett Hambalkó Józsefhez és az apámhoz, meglazította a drótot, majd azt mondta: most. Miután megszabadult, apám nem tudta, hogy hova menjen, mert ha hazamegy, akkor a megmaradt családját, a velem várandós feleségét, a kicsi lánya és a szomszédban élő nagynénje életét sodorja veszélybe. Végül a közeli Bálizs-tanyára szökött, s mikor meglátta Bálizs István, csak annyit mondott: „Misa, Jóisten, meztelen vagy, gyere be.” A fogasról a kabátját mindjárt apámra terítette. Hambalkó is a tanyára menekült, bár nem beszélték meg, az is kapott gúnyát. A gazda cipót és szalonnát adott nekik, és azt mondta, menjenek a tanyáról, mert ő nem látta és nem is ismeri őket. Mivel egy szál kabátban nem menekülhettek, Újfaluba mentek anyámhoz, aki azzal fogadta őket, hogy minek mentek oda, emiatt őt érheti bántódás. Apám a középső fiókból kimarkolt minden ruhát, majd elmentek. Nemsokára otthon is keresték a hatalom részéről, anyámat lökdösték és azzal ijesztgették, hogy az alig egyéves nővéremet a forró sparheltre teszik, s közben fölé emelték. A szomszédból átjött megvédeni bennünket apám nagynénje, akit kilöktek az utcára, majd elmentek. Későbbi is ki-kijártak ellenőrizni minket. Én koraszülött lettem, hét hónapra jöttem a világra 1945 júniusában. A háború után az ismerősök azt mondogatták anyámnak, hogy menjen ki apám után Nemesnádudvarra. Végül rábeszélték, és kivitt bennünket is. Apámék Magyarországon kaptak bebútorozott német házat állatokkal együtt. A házban volt minden, kivéve abrosz és ágyhuzat. Moholon viszont mindez volt, ezért anyám az egyik ismerőssel hazajött. Itthon azonban elfogták, és a Sremska Mitrovica-i börtönbe került. Apámat ugyanis keresték, anyámtól pedig azt követelték, ismerje be, hogy találkozott apámmal. Anyám azt állította a vallatóinak, hogy a nena bújtatta a gyerekeket, és letagadta a férjével való találkozást. Ezért azzal fenyegették, hogy megölik, lövöldöztek rá és vizet csöpögtettek a fejére. Anyám nyolc hónapig volt rab. Az erre vonatkozó dokumentumot én is láttam. Ezek után nem mert apámhoz utazni Magyarországra – mesélte a moholi asszony.
Bata Ilona hozzátette, hogy ők Borbála nővérével az apjánál maradtak, akit nagyon megviseltek az átélt borzalmak, emiatt gorombán bánt velük, és végül állami gondozásba kerültek. Bata Ilona ekkor hatéves volt. Állami gondozottként öt évig gyermekotthonban élt a nővérével Kecskeméten és Budapesten, majd nevelőszülőkhöz adták őket. Őt Kiskunhalasra, a nővérét pedig Pirtóra. 1956-ban tértek haza, akkor cserélték ki őket Jugoszláviában maradt más gyerekekért. Az anyjuknak Újvidéken a Vöröskeresztben adták át őket.
– Apámmal 1965-ben, húszévesen találkoztam újra, akkor jött haza először látogatóba. Akkor mutatta meg nekem a tömegsírok helyét. Azt mesélte, hogy az elsők között vitték be, bár azt sohasem tudta meg, hogy miért. Erős fizikumú volt, részt vett a tömegsírok ásásában és a kivégzettek elhantolásában is – hallottuk Bata Ilonától.
A vejének, Bata Istvánnak 1973-ban vagy 1974-ben mutatta meg a tömegsírok helyét ifj. László Mihály. Bata István elmesélte, hogy motorkerékpárral vitte el az apósát a helyszínre:
– A Tisza ezen a szakaszon akár több tízméternyi szélességű partszakaszt is elmosott, mivel akkoriban jóval keskenyebb volt a folyó. Apósom azt mesélte, hogy amikor alacsony volt a vízszint, akkor a Tisza medrébe és a homokos partba ásták a sírokat, nehogy valaki kiássa az áldozatokat. Ha a part beomlott a folyóba, akkor biztos mindent elvitt a víz. Az volt a cél, hogy a víz minél előbb elmossa őket, volt olyan, akit még akkor éjszaka elsodort az ár. Nem hiszem, hogy valaki is találna tömegsírt azon a területen – mondta Bata István.
Munkapéldány – nem teljes lista
