Első dolgom, amikor kinyitom a szemem, hogy meghallgassam a rádió kora reggeli műsorát. Benne mindenek előtt a híreket. A jó híreket. Ilyenek ugyan nem minden reggel fordulnak elő, annál nagyobb az öröm, ha itt-ott, hellyel-közzel egy-egy felbukkan.
Előtérben természetesen a fontos, mindennapjainkat meghatározó események állnak. Drágul-e a kenyér vagy nem? Emelik-e a villanyáram árát? Melyik párt hogyan s mint? Meggondolja-e végre magát Kadhafi? Betömik-e a rést azon a japán atomreaktoron?
Hogy hány áldozata van eddig a líbiai polgárháborúnak, azt senki se tudja, így a rádió hírszerkesztője sem. A kenyér viszont megdrágul, a villanyáram is, egyik se nevezhető a legjobb indulattal se jó hírnek. Az pedig, hogy ma érkezik hozzánk a zimbabvei környezetvédelmi miniszter, a mi környezetvédőnk pedig a Zlatiborra látogat, nem túlságosan érdekli azt az adahatári gazdát, aki ha hozzá szeretne fogni a tavaszi teendőkhöz, szembe kell néznie a vetőmag és a műtrágya harminc százalékos drágulásával.
Mindezek ellenére türelmesen és visszafogottan hallgatok. Várom a jó hírt.
Végezetül be is ugrik egy.
Valahol egy fajkutyatenyésztő, aki piacra tenyészti ezeket a kedves teremtményeket, rájött, hogy az egyik fióka nem hall, de még vakkani se tud. Piacra dobni tehát nem lehet. Esetleg az utcára. De mielőtt ezen utóbbi megtörtént volna, a siket és néma kutyusról tudomást szerzett egy jelbeszéd segítségével kommunikáló valaki, fölkereste a tenyésztőt, s megvásárolta, magához vette, oltalmába emelte a szóban forgó kutyust.
Ennyi a hír.
Egy pillanatra elfelejtem, hogy drágul a kenyér és a vetőmag, hogy közeleg felénk az atomfelhő, hogy Kadhafi makacskodik és hogy jönnek-mennek a miniszterek, a szívem, ha van még, megtelik örömmel.
Valaki valahol valakivel (egy süketnéma kutyával) jót tett. S el ne felejtsem: a süketnéma új tulajdonos megtanította „beszélni”: a jelekkel való kommunikációra. Illetve arra, hogy a boldog négylábú ezt a beszédet megértse.
És mindez akkor történik, abban a világban, amikor és ahol halomra ölik egymást az emberek, ahol naponta ezrek halnak éhen, ahol az emberek közti párbeszéd mindinkább a süketek párbeszédére kezd hasonlítani, de nem arra a címbelire, ami a szóban forgó, két egymásra talált hallássérült között folyik.
Aznap, hogy kissé emelkedettebben fejezzem ki magam, ennek a jó hírnek a lángocskájával melegedtem. Talán minden napra akadna hasonló, ha esztelen rohangálásunkban nem siklanánk el mellette. Ha még képesek volnánk észrevenni az ilyen „semmiségeket”.
