A prépost úgy lépkedett végig a szabadkai bérház folyosóján, mintha a szülői házba érkezett volna. Szíve már akkor erősebben vert, amikor a konflis befordult a sarkon, és a tavaszi napfényben megvillantak a kapu fölötti vitrázs pazar színei. Széles e hazában ismert egyházi méltóság volt ő – közel az ötvenhez –, a magyar nemzeti irodalomról írt tankönyvét valamennyi katolikus iskolában haszonnal forgatták, mégis valami gyermeki alázattal nyomta le az ismerős kilincset. A tisztelet hozta őt minden tavasszal és ősszel a Tisza mellől húsz évvel idősebb paptársához – a Párizst is megjárt abbéhoz –, aki persze már nem is volt pap, hiszen évekkel korábban, engedve nem csituló kételyeinek, kilépett az egyház kötelékéből.
Messze a déli vármegyékben nem akadt ember, akinek társaságában Szulik József, óbecsei belvárosi plébános szívesebben töltött volna egy-egy, a szolgálattól ellopott hétvégét, mint Jámbor Pál, a nála húsz évvel idősebb plébános, most már csak nyugalmazott főgimnáziumi igazgató, a klasszika-filológia jeles tanára. Isten a megmondhatója, mikor fordult úgy, hogy mindkettejüknek szüksége lett ezekre a találkozásokra, melyek az évek múltával megteremtették a maguk misztikumát. Amikor elcsöndesedtek a böjti szelek, valamikor húsvét és pünkösd között, és mielőtt beköszöntött volna a zord idő, úgy halottak napja tájékán, a prépost fölkerekedett, hogy az éjszakába nyúló csöndes beszélgetésben „rendbe tegyék a lélek dolgait” – ahogyan e találkozásokat mindketten számon tartották. Jámbor tiszteletes még a magyar háború előtt szolgálta papi gyakorló éveit Ó-Becsén, ahol nyugtalan szelleme élete első, igazán keserű küzdelmét vívta. Ott, a Tisza partján akadt a kezébe a német misztikus, Tiedge Urániája amely kétségbe vonta a halhatatlanságról szóló tanítást, méreggel hintve be körötte minden járható ösvényt. S a káplán – akit a költészet iránti rajongása oly sebezhetővé tett – mélyen beleszédült a hímes szavak örvényébe. Persze, korábban a szemináriumon vizsgát tett az egyházatyák tanításaiból, ismerte a megváltás ígéretét, de az ember földi küldetése mégiscsak a tisztességes helytállás parancsolatának a szellemében fogant. Mégiscsak van hívság, becsvágy és elhivatottság, mégiscsak van az a földi pálya, melyet a sikerekkel, a babérokkal mérnek! Hát hogyan is van ez Uram? Hol kezdődik a bűnbocsánat hatalma? Bizony megkísértette őt az alázat a világosi nagy katasztrófa idején, mint ahogyan gyötörte lelkét-szellemét a párizsi száműzetése során is – de nem akadt a tanításban egyetlen gondolat, amely megbékítette volna háborgó bensőjét.
Az idős Jámbor Pál szemében nem volt az egyháznak és a hitbéli tanításnak alázatosabb, odaadóbb szolgája Szulik Józsefnél, aki rendületlenül helytállt ott, ahonnan ő fejvesztve elmenekült: várost, országot épített, és iskolát alapított ott, ahol ő otthont sem volt képes teremteni. Mindamellett versei országosan is ismertté tették őt – Szulik volt a katholikus költő – amit mégsem érdemelhetett volna ki, ha lírájában nincs valami a kegyelemből. „E föld sötét, nagy éjszaka” – írta egyik Jézusról szóló versében, és ő mégis be tudott rendezkedni ebben az éjszakában? Hogy mi a földi pálya és az emberi küldetés értelme, arra Hiador ilyen-olyan választ párizsi évei során Beranger, Thieri és Chateaubriand köteteiben is talált, de ezek sem nyugtatták meg békétlen lelkét. Úgy érezte, szemben velük – a Nyugat perfid dalnokaival –, Vergil és Horac fényesen többet tudtak magáról az emberről, az emberi föladatokról, a világi hívságokról és a lélek gyötrelmeiről. Hát hogyan is van ez Józsefem? Hogyan is dalolnak erről a Tisza vízimalmai? Hiszen te is remegtél már, hogy „legyőznek a nehéz kísértetek”, s mégis, körötted szinte tapintható a béke és a nyugalom? Odakünn a selyemúton kopogott a lovak patája, hangos volt a szabadkai utca az esti forgalom lármájától. Az ó-becsei prépost egy pillanatig csöndben volt, majd szavalni kezdett: „Csak egy igazság van: a szeretet, s csak egy élet: az Isten félelme” – klasszikus sorok, fűzte hosszá. S Hiador kérdő pillantására válaszul hozzáfűzte: a Hattyúdalokban fogalmaztál így, amikor még erős volt a hited. És mélyen belenézett két összezárt tenyerébe.
