Csilingelnek az árvácskák a mezőkövesdi Szent László tér parkjának fái alatt, alaposan összekócolja a virágágyásokat a Mátra felől érkező langyos, tavaszi szellő. Nagycsütörtökön már kellő méltósága van a napsütésnek, a fényesség mintha azon a történelmi bíborpaláston szűrődik át, amely holnap a saját lelkiismeretére fogja emlékeztetni a földi létezés útvesztőjében botorkáló embert. A vörösbegy – a legcsodálatosabb madár, amit valaha láttam – a szárnyával szétcsapja a tócsában megrekedt vizet, és boldogan fújja énekét az ég felé. És talán a trillái nyomán, talán a múzeumban töltött feledhetetlen órák hatására régen nem tapasztalt nyugalom tölti el a szívemet-lelkemet. A Matyó Múzeumban látott két tárlat, a Ki játszik ilyet? – Játékhagyomány és játékdivat című vendégkiállítás és a 100 éve született Lajos Árpád emlékkiállítás egyszerre teremt egyensúlyt a kétségek és emlékek kavalkádjában.
Néhány órára ismét gyermek lettem, és a napsütésben most elsimítom a gubancot: van tehát parittya, és van gumipuska, amit tájegységenként csúzlinak is neveznek. Én viszont kora gyerekkoromban az óbecsei Ferenc-csatorna partján pratykával ugrattam a kóbor kandúrokat. Az alsóváros másik végén – ahová később költöztünk – azt hitték az új cimboráim, hogy selypítek, s halálra röhögték magukat az én „pratykámon”, amiről addig soha nem hallottak. Csak akkor oszlottak el kételyeim, amikor felnőtt fejjel Sz. Szigethy Vilmos torontáli novelláiban újra „bracskával” lőttek a gyerekek. De a parittya az nem gumipuska, ezt megtanulhattuk a bibliai Dávid történetéből, gyermekkorom pratykája vagy bracskája viszont valódi, kaliberes csúzli volt.
Az egri Dobó István Vármúzeum és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság magyar gyermekjátékokat bemutató kiállítása a magyar néprajz tekintetében korszakos rendezvény volt. Korábban soha nem volt látható még ilyen fegyelmezetten rendszerbe fogott áttekintése egy történelmi régió gyermekvilágának. Eszközeiben és folyamatában egyszerre volt látható ezen a bemutatón az, ahogyan a gyermek – külön a fiú és külön a lány – belenő az életbe, ahogyan a tök-, a csuhé-, a csutka-, a rongy-játékok, a fűzfa-kürt, a pergetyű, az agyagfütyülő, a brúgó, a forgó csiga, az ostor, a kereplő, a csutka-puli, a gyékény-baba, a gallyak, a növényszár, a fűzfavessző és a magvak, a szárított virágok elvezetik a nyiladozó szellemet a döntések küszöbére. A Mátra alján, a Palócföldön a kisbabát először a bölcsőbe rakták, később az ülcsikbe, majd az állókában, járókában volt a helye. A határba kosolyóban vitték, amit rúdra függesztettek.
A paraszti társadalomban azonban hamar differenciálódtak a fiús és a lányos játékok: a lányok természetes anyagból készített játékokkal apró koruktól kezdve az anyai szerepeket tanulták, amit az iskolás lányok énekes-táncos körjátékai tettek színesebbé. Velük szemben a fiúk eszközös játékai, a fa- vagy bőrlabdából és ütőből álló mancsolás, a bigézés (nálunk pilickézés), a bakugrás, a láncszakítás, a kakasviadal és a lovasjátékok már a férfias erőpróba első megnyilatkozásait jelentik. „Ma szitálok, holnap sütök / Hófehér kis cipót sütök” – énekelték a leányok, miközben a Heves megyében sokáig létező nagycsaládban a fiúgyerek a csontcsikó vontatta szekérrel, a kettős járommal és az ostorral szinte észrevétlenül belenőtt a munkába, és szakajtónyi méretben gyakorolhatta a boksarakás, a szénégetés tudományát. Lajos Árpád (1911–1976) a Mátravidék általam most megismert jeles néprajzosa a Borsodi fonó, és az Este a fonóban című néprajzi alapművek szerzője az 1940-ben közzétett A magyar nép játékai című tanulmányában írta: „Az élet rendjének fogalma már ezekben a játékokban is bennük szunnyadozik, s félig öntudatlanul a gyermek lelkében is ott dereng, ha társaival játszani kezd.” Mindemellett a kiszámolók, a mondókák és a játék-énekek az anyanyelv elsajátítását is segítették. A Ki játszik ilyet? című kiállítás megmutatta, hogy magyar játékhagyomány meghatározó része a nemzeti kultúránk. Archaikus része a paraszti világot, iparrá nőtt, városi folytatása pedig a polgári életet reprezentálja, s még Kosztolányi is megénekelte: „A játék, / az különös. / Gömbölyű és gyönyörű, / csodaszép és csodajó, / nyitható és csukható” (A játék). És ezzel máris itthoni vizekre eveztem.
