Ipolyi Arnoldra (1823–1886), a magyar történetírás megújítóinak jeles képviselőjére, aMagyar Mythologia szerzőjére, az esztergomi Keresztény Múzeum megalapítójára, Besztercebánya, majd később Nagyvárad püspökére emlékeztek tisztelői a kiváló művészettörténész halálának 125. évfordulója alkalmából azon az emlékkonferencián, amelynek február utolsó napján az Országos Széchényi Könyvtár adott otthont. A tudományos tanácskozást Utam Ipolyihoz című előadásával a felvidéki Koncsol László, a „múlttalanság” elleni küzdelem legelszántabb harcosa nyitotta meg, aki Ipolyi Arnold kallódó műveinek megjelentetésével a legtöbbet tett történeti gondolkodásunk megújítása érdekében. Ő indította útjára a pozsonyi Kalligram Könyvkiadónál a történeti könyvsorozatát, azzal a nem titkolt szándékával, hogy a felvidéki magyarság mögé végre fölrajzolja annak elveszett történelmét. „Most jött el az ideje annak, hogy a népünk lelkében érezhető éhséget és szomjúságot elsősorban ezzel a sorozattal gyorsan és kiadósan csillapítsuk” – fogalmazta meg 1993-ban a Csallóközi Kiskönyvtár tájékoztatója című kiadvány bevezetőjében.
Koncsol László kutatásai nyomán vált ismertté, hogy a kiváló történész három művet is írt a csallóközi magyarság múltjáról, melyeket könyv alakban a Csallóközi Kiskönyvtár tett először az olvasók asztalára. A Vasárnapi Újságban 1858-ban jelent meg a Csallóközi uti-képek című beszámolója, s szintén a Vasárnapi Újságban tette közzé 1859–1860-ban a Fehérhegységi uti-képeket, míg a Csallóköz műemlékei című monográfiája az Archeologiai Közlemények első füzeteként 1859-ben látott napvilágot. Ipolyi még lelkes vidéki plébánosként járta be a környéket, s a régi templomokat, düledező kápolnákat, elhagyott, vagy csak gondozatlan kastélyokat, kúriákat, jelesebb középületeket, egy-egy oltárképet, útszéli szobrot, félig romos síremléket felkutatva, azok szomorú állapotát látva utazó történészként keserűen vetette papírra: „Sujtásos és talán históriai meg tradicionális nemzet lehetünk, de monumentális bizonyára nem vagyunk.” A magyar történeti emlékek elhagyatottsága feletti keserűsége vezetett oda, hogy 1875 után – immár tekintélyes történészként – Fraknói Vilmossal és Szilágyi Sándorral új programot dolgozott ki a Magyar Történelmi Társulat számára. Ők voltak azok, akik – Hóman Bálint szavaival – „a specializálódás és a tudatos munkamegosztás elvét hirdetik, felismerik az aprólékos részkutatás és a monografikus feldolgozás fontosságát”. Szándékuk a történeti résztudományok módszertani elmélyítése volt, ezért a precízen megtervezett forrásfeltáró munka jelentőségének a hirdetői lettek. Irányításukkal azután egymást követően alakultak meg a vármegyék történelmi és régészeti társulatai, elsők között a Szepes vármegyei, a Délmagyarországi, a Bács-Bodrog vármegyei, a Hunyad vármegyei, valamint a Verein für Siebenbürgische Landeskunde intézménye. Munkájuk eredményeként a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben születnek meg az első vármegye-, város- és település-monográfiák, melyeknek ismeretanyaga mindmáig felülmúlhatatlan. Programjukat az 1930-as években az elpusztított Magyarország romjai láttán Mályusz Elemér egészítette ki, aki Bevezetés a magyar népiségtörténetbe című előadásában hangsúlyozta: a történetírásnak a néprajz, a nyelvtudomány, a szociológia, az etnológia, az antropológia, a földrajz, a településtudomány, az archeológia, a statisztika és a művelődéstörténet nyújtotta tudományos eredményekre is szüksége van. Vagyis: különböző tudományágak szintézise teremtheti meg a helytörténetírás alapját, csak a részeredmények arányos együttese alkothatja meg egy-egy település vagy régió történeti képét.
Bél Mátyás, Ipolyi Arnold, Fényes Elek (és talán a bánsági Böhm Lénárd) példája és munkássága nyomán kezdte meg történetírói ténykedését Borovszky Samu, Iványi István, Dudás Gyula, Dudás Ödön, Szentkláray Jenő, Érdujhelyi Menyhért, Baróti Lajos és Milleker Bódog, akiknek ma a történelmi Délvidék emlékét és emlékezetét köszönhetjük. „Őrizzük, gyűjtsük össze emlékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ez által is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, kétesebb a jövő” – figyelmeztetett A középkori emlékszerű építészet Magyarországon című munkája bevezetőjében Ipolyi, s akik értették a szavát, követték őt a tudomány terén is.
