A minap az egyik magyar tévé esti kulturális műsorában a Magyarországon fellelhető török műemlékek sorsáról beszélgettek hozzáértő művészettörténészek. Elmondásuk szerint mindössze néhány imahely (dzsámi), temetkezési sírbolt (türbé) és töredékeiben néhány fürdő őrzi már csak a mohácsi vesztes csatát (1526) és a Buda várának elestét (1541) követő százötven évnyi hódoltság „tárgyi” emlékét. Sudár Balázs történész némi szomorúsággal állapította meg, hogy az utókor lassan megfeledkezik arról a kultúrkincsről, amit a törökök a magyarságnak adtak. Meggyőződése, hogy az Ázsiából eredő oszmán „magas kultúra” – a zene, a tánc, a költészet, a festészet és a díszítőművészet – termékenyítőleg hatott a korabeli magyar gondolkodásra és művészetszemléletre, méltánytalan tehát az elutasítás, amiben a hódoltság felszámolását követő évszázadokban az országot megszállók műveltség-terjesztő „jószándéka” részesült. Törökország az évszázadok során egyébként is mindig barátként viszonyult a magyarsághoz, bizonyítja ezt a Rákóczi-féle felkelést és az 1848–49-es bukott szabadságharcot követő magatartása is, amikor a száműzöttek és menekültek ezreinek adott otthont, és biztosította a túlélési lehetőséget. Ez utóbbi kétségtelen, s nincs is ezzel vitám. Annál hevesebb az ellenérzésem a török hódoltság korának vélt „áldásaival” szemben.
Nem ez az első eset egyébként, hogy találkozom a török idők felülírásának, megdicsőülésének szándékával. Az első világháborút követő békediktátumokkal szembeszegülő ifjútörök mozgalom fegyveres ellenállása, országteremtő és országmegőrző elszántsága a trianoni döntésbe beleroppant magyarság részéről méltán váltott ki elismerést és együtt érző szimpátiát, ez azonban semmit sem változtat azon, hogy évszázadokkal korábban a szultán hadserege elpusztította a középkorban még virágzó magyar királyságot, és megroppantotta a közép-európai magyar államiság életerejét. Nem feledhetjük el, hogy a porta hadseregei és hivatalnokai másfél évszázadon át megszállói, kifosztói voltak Magyarország egyharmadának, helytartói a nyomor adószedői voltak, s ahol megjelentek, ott pusztultak a városok és a falvak, elnéptelenedett a táj, és fejvesztve menekült a magyar lakosság. Megsemmisült a polgári élet valamennyi intézménye, felszámolták az iskolákat, a magisztrátusokat, megszűnt a földművelés, és vele együtt tűnt el a kereskedésnek minden kulturált formája. A mohácsi vesztes csatát követően a Duna–Tisza tájékán, a Temesvár, Eger, Komárom, Kőszeg, Szigetvár és Csáktornya nagy karéján belül megszűnt a magyar társadalmi, politikai és kulturális élet, és ez akkor is a nemzetünk nagy tragédiája, ha a pergő dervisek táncaikkal olykor igyekeztek elkápráztatni a piactérre összeterelt, a janicsároktól rettegő magyar parasztokat. Molnár Antal 2002-ben megjelent Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) című közel hatszáz oldalas könyve bőségesen szolgál adalékokat a veszteségeink számbavételére.
Minden anyagi pusztulásnál nagyobb volt a magyarság demográfiai vesztesége. A törökök az etnikailag homogén területek lakosságának megváltoztatásával felszámolták a királyi Magyarország biztos nemzeti támaszát, és megnyitották az állam széthullásához vezető utat. Talán nem kell mondanom, hogy szülőföldem, a Bácska – valamennyi környező vármegyével együtt – ebbe belepusztult. És ami elveszett, azt nem pótolhatja az Ázsiából importált díszítőművészet megannyi, sejtelmes csodája sem. A müezin imája nem pótolta a magyar udvari költészet pusztulását, mint ahogyan a török fürdők sem helyettesíthették a magyar főúri kastélyok reneszánsz örökségét és hagyományait. Balassa Bálint nem azért lett a magyar világi költészet halhatatlan képviselője, mert versei a magyar háborús végeken születtek, hanem azért, mert meglelte a reneszánsz életöröm és derű folytatható hagyományát. Énekre szánt versei százötven éves haldoklásában szólította újra életre a magyar közönséget, amely akkor éppen a konstantinápolyi piacon rabszolgaként árult fiait siratta. Had mondjam hát el: személyes tragédiámnak tekintem a török megszállás máig ható következményeit, a déli végek magyar kolostori kultúrájának, a mediterrán kereskedés polgárosító áldásainak felszámolását, a szerémségi borvidék pusztulását, amire – való igaz – a megőrzött türbéknek kell ma emlékeztetniük. Csak ne kelljen a megszállóink sorsát siratnom!
