Kedves atya! A napokban egy idézetet olvastam Ferenc pápától: „Annál, hogy mi szeressük Istent, nehezebb az, hogy engedjük, hogy ő szeressen minket.”
Írna bővebben erről? Hogyan értelmezzük ezt, hogyan tegyük mindennapjaink részévé?
Köszönöm a válaszát. M.
Mi úgy szeretjük Istent, és általában úgy szeretünk, hogy a nekünk tetsző dolgokat tesszük Istennek vagy embertársunknak. Ez általában nem nehéz, mivel az ilyen dolgok a kedvünkre vannak.
Isten úgy szeret minket, hogy nehéz dolgok megtételét kéri tőlünk, nekünk általában nem tetszőket, ami legtöbbször nagyon nehéz, szinte „vért izzasztó” (ahogy ez Krisztussal történt kereszthalála előtt a Getsemáni-kertben). Ezért „nehezebben engedjük, hogy Ő szeressen minket”.
A mi emberi szeretetünk engedékeny és kényeztető, olyan, mint általában az anya szeretete. Isten szeretete parancsoló és dolgoztató, olyan, mint általában az apa szeretete. Az anya, abban a vágyában, hogy jólétben tartsa a gyermekét, mindent megenged neki, mindenben a kedvében jár, csak azzal törődik, hogy most jól menjen a sora. Az apa, abban a vágyában, hogy jó embert neveljen fel, arra képesíti gyermekét, hogy az majd felnőttként jól tudja irányítani szerettei sorsát.
A zsoltáros a rá mért kemény edzésgyakorlatokban ismerte fel Isten szeretetét:
„Isten felövezett erővel, feddhetetlenné tette utamat. Lábam gyorssá tette, mint a szarvas lábát, biztos magaslatra vezetett fel. Kezemet harcra tanította, s hogy karom acélhúrt feszítsen, azt parancsolta.” (Zsolt 18, 33–35)
Az apostol azt tanította, hogy a fenyítés az Úr szeretete:
„Fiam, ne vesd meg az Úr nevelő fenyítését, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti. A fenyítés a jelenben nem látszik örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja.” (Zsid 12,5.11.)
Az evangélista a munkába küldésben látta Isten szeretetét:
„Fiam, menj ki ma dolgozni a szőlőbe!” (Mt 21,28) „Az aratás Ura küldjön munkásokat az aratásába!” (Lk 10,2)
Isten szeretete egy Apának a szeretete. Az apai szeretet abban áll, hogy gyermekének megtervezi az életét, és azt akarja, hogy ezt az ő tervét a gyermeke megvalósítsa.
Isten az Ő apai szeretetében minden embernek megtervez egy életfeladatot, és azt akarja, hogy az ember földi élete ennek a feladatnak az elvégzése legyen. A legszemléletesebb példa erre Jézus imádsága, amit halála előtt mondott az Atyának: „Atyám, a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem.” (Jn 17,4)
Istennek szeretetterve van az emberrel kapcsolatban, minden emberrel egy sajátos, különleges, egyedülálló terve van. Nekünk, embereknek engednünk kell, hogy Ő a tipikusan apai szeretetével szeressen minket. Isten azt kívánja, hogy megvalósítsuk ránk vonatkozó tervét, tegyük életünk folyamán mindig az Ő akaratát, végezzük a ránk bízott feladatot. Olyan módon engedjük meg ezt, hogy lemondunk a saját terveinkről, a saját akaratunkról, és teljesítjük az Ő tervét, tesszük az Ő akaratát! A Miatyánkban éppen ezt imádkozzuk: „Legyen meg a te akaratod!”
Isten tervében az is van, hogy Ő akarja vagy megengedi, hogy történjen velünk bánat és öröm, kellemes és kellemetlen dolgok, jelentős események (mint siker, jó szerencse vagy baleset, szeretteink halála stb.) vagy jelentéktelen események (mint a mindennapi munka otthon, a hivatalban, az iskolában stb.). Hinnünk kell, hogy mindez Isten kezéből származik, az Ő szeretete engedi meg vagy akarja mindezt a mi javunkra, a mi javunk pedig az istenfiúságban való növekedés, a tökéletességben való fejlődés.
Szintén a legszemléletesebb példa arra, hogy a szenvedés is Isten szeretete, Jézus kínszenvedése: „Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a tökéletességhez, örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5,8–9)
Nekünk meg kell engednünk, hogy ezek történjenek velünk, és akarnunk kell megvalósítani Isten ránk vonatkozó tervét, életünk folyamán pillanatról pillanatra tennünk kell az Ő akaratát. Az Ő akarata az, ami történik velünk, az Ő akarata a kötelességeink teljesítése, az Ő akarata mindaz, amit a Bibliában parancsként kimond, az Ő akarata mindaz, amit Jézus Krisztus Egyháza tanít, az Ő akarata mindaz, amit a Szentlélek sugall a lelkiismeretünk által. Ha engedjük, hogy az Ő terve szerint történjen velünk minden, ha akarjuk tenni az Ő akaratát, akkor szereplője és egyben nézője leszünk egy nagyszabású történetnek, amit Isten bontakoztat ki bennünk és általunk az emberiségben.
De ez valóban nehéz, nagyon nehéz, mert mi ösztönösen mindig a saját elgondolásunkat akarjuk megvalósítani, a saját akaratunkat kívánjuk tenni. Nehéz, nagyon nehéz megengedni és elfogadni Istennek a miénktől eltérő, a miénkkel ellentétes tervét, ugyanígy rettenetesen nehéz lemondanunk a saját akaratunkról, kívánságunkról és tenni Isten akaratát, teljesíteni az Ő parancsait.
Az emberek többsége nemcsak, hogy nem engedi meg, hogy Isten ilyen módon szeresse őt, hanem még dühösen ellenkezik is azzal, ami történik vele, és Istent hibáztatja, szidja, káromolja a rá lesújtó a rossz dolgokért. Nagyon sokan nem hajlandók tenni Isten akaratát, hanem megrögzötten, megátalkodottan csak a saját kívánságaikat akarják kielégíteni. Az élet magas csúcsaira saját korlátolt elképzeléseikkel, saját eszközeikkel, szegényes álmaikkal, a maguk erejéből akarnak felkapaszkodni. Innen előbb-utóbb olyan állapotba jutnak, amelyre unalom, eredménytelenség, szürkeség és olykor kétségbeesés nyomja rá bélyegét.
Így lapos lesz az életük – még akkor is, ha színessé akarják tenni –, és soha nem elégítik ki belső igényeiket. Ezt mindenkinek be kell vallania, ezt senki se tagadhatja.
Ezen az úton az emberek eljutnak egy olyan halálhoz, amely nem hagy nyomot maga után. Néhány könny, majd a kérlelhetetlen, teljes, egyetemes feledésbemerülés.
„A szűk kapun át menjetek be – mondja Krisztus –, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!” (Mt 7,13–14)
A „széles kapu és tágas út, amely a pusztulásba vezet”, az ellenkezés Isten tervével és az élvezetek meg a nyerészkedések hajszolása. Ezen a kapun azok mennek be, és ezen az úton azok járnak, akik a maguk módján szeretik Istent, és magukról azt mondják, hogy ők jó emberek, mert „nem lopnak, nem gyilkolnak”, és esetleg még a templomba is eljárnak vagy már oda se járnak el.
A „szűk kapu és szoros út, amely az életre visz” Isten szeretettervének a megengedése, elfogadása és a „munkálkodás az Úr aratásában”. Ezen a kapun azok mennek be, és ezen az úton azok járnak, akik „megengedik Istennek, hogy szeresse őket olyan módon, hogy „kezüket harcra tanítsa”, hogy „fenyítéssel eddze és tökéletesítse” őket, hogy „kiküldje őket dolgozni a szőlőbe”, hogy „munkásainak fogadja őket aratásába”, hogy „rájuk bízzon egy sajátos, különleges, egyedülálló életfeladatot”.
Ezek élete sohase laposodik el, ellenkezőleg, mindig színes, és olyan halálhoz jutnak el, amely nyomot hagy utánuk a földön, nem merülnek feledésbe, nevük emlékezete örökre megmarad.
