Jogos-e, ha ez az összetételű kormány rossz érzéseket vált ki a multikulturális szerb társadalom egy rétegében?
– Azok közé az emberek közé tartozom, akik rendkívül elégedetlenek és boldogtalanok, hogy ilyen összetételű kormány alakul. Ugyanakkor a kormánykoalíció összetétele egyrészről a polgárok szavazási módja, másrészt pedig a politikai eliten belüli zűrzavar miatt alakul így. Úgy tűnik, hogy egy olyan miniszterelnököt kapunk, aki Slobodan Milošević egyik legközelebbi munkatársa, az államfő pedig Vojislav Šešelj első embere volt. Ehhez még hozzájön, hogy a haladók első embere Šešelj második legfontosabb segítője volt. Ez egy végtelenül bizarr helyzetet teremt. Persze a szóban forgó személyek azt állítják, hogy politikai evolúción estek át. Ez részben feltehetőleg igaz, ugyanakkor a szerb társadalom bizonyos rétegében, a nemzeti közösségekben, a társaság politikai ellenlábasaiban és a régió országaiban igazoltan rossz érzéseket, különböző félelmeket ébreszt az alakuló kormány és az államfő személye.
Az előbb részletezettekhez fontos hozzátenni, hogy az új összetételű kormány jövendőbeli tagjai közül egyesek különböző kétes ügyletekkel hozhatók összefüggésbe. Ennek fényében beszélhetünk még erkölcsről?
– Ebben a történetben nem találunk túlságosan nagy adag erkölcsöt. A helyzetet csak az teszi még bizarrabbá, hogy a haladók részben azért értek el ennyire jó eredményt a választásokon, mert kampányukban csakis becsületességről, illetve annak hiányáról beszéltek és válogatott vádakkal illették az eddigi hatalmat és azon belül a demokratákat. Nem mondom, hogy vádjaik alaptalanok voltak, ugyanakkor a hatalomba most bekerülő emberek némelyikének az életrajza sokkal problematikusabb, mint a DP bármelyik tisztségviselőjéé. Ezek az emberek nemcsak politikai értelemben kérdőjelezhetőek meg, hanem az erkölcs és az érvényes törvények tekintetében is. Csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy a legtöbb szavazatot szerző párt Bogoljub Karić, egy, a szerb igazságügy elől menekülő emberpártjával közösen vett részt a választásokon.
Egyébként naiv a politikától és a politikusoktól erkölcsöt, becsületet és következetességet elvárni?
– A politikusoktól ugyanazt kell elvárnunk, mint bárki mástól. Sem többet, sem kevesebbet. Alacsony elvárásaival a szerb társadalom megengedte, hogy politikusaink sokkal rosszabbak legyenek az átlagembernél. A probléma az, hogy a politikusoknak sokkal több hatalma, befolyása van, ebből kifolyólag pedig sokkal nagyobb eséllyel okozhatnak hatalmas károkat. Ennek a jelenségnek a korlátozásához különböző társadalmi mechanizmusokat kellene aktivizálni, erős ellenzékre és független médiumokra lenne szükség. A politikusok garázdálkodását a különböző ellenőrző mechanizmusok fékezhetik meg. Abban persze nem vagyok biztos, hogy Szerbiában ezek a mechanizmusok pillanatnyilag életképesek.
A kormányt alakító pártok beállítottságuk tekintetében igencsak különböznek egymástól, valamint a kampányban pont ezek a pártok voltak azok, amelyek a leghevesebben támadták egymást. A világban máshol is normális ez a „mindenki mindenkivel” szindróma?
– Egyedül az normális, hogy a kampányban a pártok egymás ellen hangoskodnak. Ugyanakkor ebben a tekintetben is határokat kell meghúzni. Szerbiában nem ideológiai alapon támadták egymást, hanem bűncselekmények elkövetésével vádaskodtak. A haladók még azt is kilátásba helyzeték, hogy letartóztatják Mlađan Dinkićet. Jómagam mondjuk nem emlékezem, hogy a franciaországi elnökválasztás előtt Francois Hollande és Nicolas Sarkozy börtönnel fenyegették volna egymást. Amit Szerbiában hallhattunk és láthattunk, az túllépi a politikai csata józan ésszel felfogható szabályait. A lehető legrosszabbat mondták egymásról, fenyegetőztek, majd amikor a választások utáni matematika megkövetelte, akkor igencsak hidegvérűen kezelték a korábban történteket. Viselkedésükkel gúnyt űznek egy, a politikához hasonló, alapvetően komoly dologból.
A „mindenki mindenkivel” szindróma a választói akarat kigúnyolása?
– Már országos szinten is furcsa és elképzelhetetlen kombináció alakult ki, a helyi önkormányzatokban azonban egészen abszurd összetételű koalíciók jöttek létre. A szerbiai politikai színtér ma egy bordély és egy cirkusz keveréke. Ez többek között a politikai színtér felaprózottságának köszönhető. Valaki kiszámolta, hogy a köztársasági képviselőházba ezúttal nagyjából 44 politikai párt került be. Sok nyugat-európai országban összesen nincsen ennyi párt. Ez a rendszer elmebeteg állapotot teremt és nem működőképes.
Túlságosan nagy elvárásaikkal és a politikai kultúra hiányával a polgárok is hibásak a szerbiai politikusokra jellemző populizmusért?
– A szerbiai emberek gyakran naivan viselkednek a politika tekintetében és elhiszik a populista ígéreteket. Ezenfelül hajlamosak olyan dolgokat is elfelejteni, amelyek nem merülhetnének feledésbe. Így annak, aki esetleg megpróbálna őszinte, vagy becsületes lenni és közölné a kampányban, hogy „nagyon rossz a helyzet, nem ígérhet gyors javulást, egyedül azt, hogy mindent megtesz majd a válság megoldásáért”, labdába sem rúghat, mert az emberek nem fognak rá szavazni. Ha azonban valamelyik párt arról kiabál, hogy „milyen rossz is az a másik, de bezzeg majd ha ő jut hatalomra…”, akkor az emberek azonnal erre a pártra fognak szavazni. A szerbiai választópolgár gyerekesen, naivan viselkedik.
Ön nyíltan a fehér szavazócédulák civil megmozdulás ellen nyilatkozott. Mi lenne az érett és felelősségteljes módja annak, hogy a polgárok kinyilvánítsák elégedetlenségüket az aktuális politikai társasággal szemben?
– Az elégedetlen és politika iránt érdeklődő polgár akár maga is alapíthat pártot, vagy beléphet abba, amelyik közel áll hozzá. Vannak civil szervezetek, szakszervezetek, az utcán is lehet tüntetni. Akármi mellett is dönt a polgár, minden jobb, mint az, ha nem megy el szavazni, vagy pálcikaemberkéket rajzol szavazócédulájára. Ez azért nem hatékony módszer, mert így nem lehet megbuktatni a választásokat. A fehér szavazócédulákhoz hasonló szimbolikus megmozdulás nem produkál eredményt, valaki úgyis meg fogja alakítani a hatalmat.
Politikusaink hajlamosak a tranzícióra fogni minden kedvezőtlen politikai és társadalmi jelenséget. Valóban itt keresendő összes problémánk gyökere?
– Persze, hogy nem. Nekünk azonban mindig van egy ügyeletes kifogásunk. Korábban mindent a kommunizmussal, a háborúval, vagy a bombázással magyaráztunk, de a török megszállással is divatos volt, vagy még mindig divatos, megindokolni a szerbiai társadalom problémáit. Sok mindenre magyarázat a tranzíció, de nem mindenre. Nem ez az oka a rossz igazságügynek, vagy a rossz igazságügyi reformnak. Nem a tranzíció tehet arról sem, hogy a szerb alkotmány nem megfelelő.
Ha már említette a múltat: Tito, Milošević, Đinđić különböző korszakok, különböző értelemben meghatározó alakjai. Közös bennük az, hogy mintha továbbra is közöttünk élnének, a polgárok, a média és a politikusok még mindig gyakran emlegetik őket, ilyen vagy olyan kontextusban. Nem kedvezőtlen a társadalom pozitív irányú fejlődésére nézve az, ha túlságosan ragaszkodik a múlthoz?
– Emberi tulajdonság, hogy jelenünket múltunkhoz viszonyítjuk. Az is jellemző, hogy a múlt valamiért mindig szebbnek tűnik. Valami biztosan jobb volt, valami más azonban nem. A legtöbbet a társadalomról az árulja el, hogy a múlt melyik részét emlegeti kívánatosként. Tegyük egyik oldalra azokat az embereket, akik szerint Milošević idejében volt jobb az életük, a másikra pedig azokat, akik szerint Đinđić miniszterelnöksége alatt volt jobb. Az ő korszakukat kívánatosnak tartó emberek valójában jövővel kapcsolatos vágyaikat fejezik ki. A miloševići éra után vágyakozók jelenét és jövőjét is az akkor jellemző nacionalista-centralizációs modell határozza meg. Ezek az emberek a továbbiakban is olyan pártokra fognak szavazni, amelyek ilyen tekintetben a leghasonlóbbak. A múltat nem törölhetjük ki, emlékeznünk is kell rá, viszont nem élhetünk a múltban és a múltbéli modelleket nem vetíthetjük jelenünkre, vagy jövőnkre.
Ön véletlennek tartja, hogy a Szerbiai Alkotmánybíróság pont akkor döntött úgy, ahogy döntött, a tartomány hatásköreiről szóló törvény bizonyos szakaszairól, amikor Nikolić Szerbia új államfője, köztársasági szinten pedig a tartományihoz képest egészen más összetételű kormány alakul?
– Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, ugyanakkor ebben az esetben nehezemre esik azt hinni, hogy véletlenről van szó. Az alkotmánybíróság döntésének esetében sokkal inkább beszélhetünk politikáról, és nem jogról. Ennek ellenére nem az alkotmánybíróság a legmegkérdőjelezhetőbb, hanem maga az alkotmány, amely kifejezetten nacionalista és centralista. Azt is tudjuk, hogy a népszavazáson Vajdaság polgárainak többsége nem szavazott az alkotmányra. Az elkövetkező években azzal kell foglalkozni, hogy hogyan tehetnénk az alkotmányt olyanná, amely a vajdasági embereknek is megfelel.A köztársasági hatalmat alakító társaságtól nem számítok erre. Most az a legfontosabb, hogy Vajdaság kormánya, parlamentje és az autonómia mellett kiálló fontosabb politikai pártok egyértelműen és nyitottan fogalmazzák meg és ragaszkodjanak a tartomány gazdasági és minden egyéb érdekeihez.
Egy olyan ember, mint Ön, aki több évtizede küzd bizonyos elismert értékekért, belefárad-e olykor a küzdelembe és elgondolkodik-e azon, hogy van-e értelme igyekezetének?
– Arról, hogy van-e értelme annak, amit csinálok, már akkor elkezdtem morfondírozni, míg mielőtt elfáradhattam volna. Akármit csinál az ember, olykor megáll és felteszi magának a kérdést, hogy van-e mindennek értelme. Főleg akkor, ha egy olyan társadalomban élünk, amely meglehetősen barátságtalanul viselkedik az általam képviselt gondolkodásmóddal. Néha valóban kiégettnek érzem magam, főleg akkor, ha látom, hogy a szerb társadalom folyton körbe halad, ugyanabban a kőben bukik fel újra, meg újra, és sehogyan sem halad előre. Ugyanakkor nem vagyok túlságosan hajlamos a lamentálásra. Végzem a munkámat és képviselem azokat a dolgokat, értékeket, amelyekben hiszek. Örülök, ha munkásságom valakihez közel áll, de az ellen sincsen kifogásom, ha valaki nem ért velem egyet. Persze ez csak addig érvényes, amíg valaki egyet nem értését nem fizikai erővel kísérli meg kimutatni. Ha néha el is keseredik az ember, el kell mosolyodni és tovább kell lépni.
