Szent István napja.
Az új kenyér ünnepe.
Az alkotmány napja.
Augusztus 20-a.
Többféle megnevezés és sokféle esemény juthat az eszünkbe, ha augusztus 20-ára gondolunk – évezrednyi idő alatt egybeforrt ezzel a nappal Szent István, az államalapítás, az új kenyér, az alkotmány és a Szent Korona ünnepe is. A magyar nemzet ünnepét a köztársaságok próbálták átmagyarázni, de nem tudtak vele mit kezdeni.
Kevés ünnep van, amelynek ennyi elnevezése alakult ki az idők és a rendszerek során. A kifejezések elsősorban az elmúlt ötven évben szaporodtak meg, a második világháború előtt szinte egységesen a Szent István-nap szóhasználat dominált. A Horthy-rendszerben annyi változás történt, hogy Szent István-hétre bővítették a programdús megemlékezést.
1945 után már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet: kezdetben csak a szent jelző tűnt el István király neve elől, 1948-ban pedig – hogy az ünnepet megfosszák keresztény múltjától – megjelent az új kenyér kifejezés. 1949-ben épp augusztus 20-án lépett életben a szovjet mintára készült legfőbb törvény, s mivel az alkotmány ünnepe elnevezés saját találmány volt, értelmi szerzői előnyben részesítették az új kenyérrel szemben. Ennek a megnevezésnek többféle változata terjedt el: lehetett ünnepelni az alkotmány évfordulóját, az alkotmány napját vagy akár a népi hatalom ünnepét is. Ezzel gyakorlatilag az ezer éves múltjától szakították el a magyar társadalmat a Szent Korona történelmi ünnepén, és az Árpád-sávos, háromhalmos, kettős keresztes ősi magyar címer helyett búzakalász-fonadékban elhelyezett, azóta tiltottá minősített munkásmozgalmi jelképekkel ünnepeltek alkotmányt és kenyeret Magyarországon.
Az 1956-os forradalom hozott némi „enyhülést”, a címerbe belekerült a koronájától megfosztott, trikolóros címerpajzs, és augusztus 20-án, az alkotmány ünnepén a Kádár-rezsim beszédeiben a kenyér ünnepéről is szó esett. Szent Istvánról hallgattak, I. Istvánként illett csak említeni.
Nem tudjuk pontosan, hogy Szent István ünnepe mikor kezdett összefonódni a kenyér ünnepével. Az viszont bizonyos, hogy a török hódoltság után megszegésekor minden ember keresztet rajzolt a kenyér aljára. A magyar nép a kenyérben saját munkájának gyümölcsét és Istennek áldott adományát látta. Azzal, hogy a XI. században erős államot alapított, Szent István a népnek ezer évre biztosított kenyeret, amelyet a Kárpát-medencében életnek neveztek. Így ötvöződött az Élet, a Kenyér Szent Istvánnal egy fogalommá.
A XX. század legelején mozgalom indult a feledésbe merült aratóünnepség szokásának a felelevenítésére, az új kenyér ünnepének propagálása tehát nem volt a kommunisták eredeti ötlete. A korábbi és a kommunista gyakorlat között volt azonban egy jelentős különbség: míg a hagyományápolók az új kenyér elnevezést az ünnepség kiegészítésének szánták, addig a Rákosi-diktatúra az ünnep kötelező jellegű átformálására használta azt. A hetvenes években augusztus 20-át már hármas ünnepként jellemezték, az új kenyér és az alkotmány mellett újból megjelent az államalapító István király neve is. Ekkortájt bukkant fel egy új szereplő a névsorban: a semleges augusztus 20-a elnevezés.
Az ünnep, amely hivatalosan a rendszerváltás után kapta vissza eredeti helyét és szerepét, sokak számára pusztán egy jó buli tűzijátékkal, a külföldi turistáknak idegenforgalmi látványosság, másoknak az állami ünnepek legszebbike és egy régi hagyomány újjáéledése: államalapító Szent István ünnepe. De miért is ünnepeljük a XXI. században Szent Istvánt?
Szent István az egykor pogány és nomád, kalandozó népből törvénytisztelő keresztényeket faragott. Megszilárdította a központi hatalmat, és vele az ország védelmét. Neki köszönhetjük, hogy ma is itt élünk Európában. István király gyorsan fejlődő országába özönleni kezdtek a hospesek, a különféle jövevények. Királyunk a fiának, Imre hercegnek – a történészek szerint Gellért püspök sugallatára, európai példák alapján – intelmeket írt. „Amiként különb-különbféle tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb tudást és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”
Ezt a részletet gyakran idézik, ha a kisebbségekről esik szó, bár akkor ilyen fogalom még nem létezett, István király az udvarban és az ország kolostoraiban megforduló idegenek befogadására értette. Mint a későbbi kutatások bizonyították, ők honosították meg a latin írást, a gyógyítást, a kézművességet, a kereskedelmet, a pénzverést és az agrotechnikát.
Vajdaságban évtizedeken keresztül igyekeztek meghamisítani, kitörölni történelmünket. Nem jártak sikerrel, mert közösségünk talpra állt, megmaradt, és őrzi történelmét, nyelvét és kultúráját, sőt új értékeket is tudtunk létrehozni. Az utóbbi években Vajdaság-szerte szaporodnak a Szent István-napi rendezvények, ünnepségek, megemlékezések, és Horgoson, majd Apatin városában köztéri szobrot is kapott jeles királyunk. A dicső múlt és a nagy elődök adják nekünk a hitet ahhoz: jelenünk is, jövőnk is van itt, ezen az ezeréves szülőföldön.
