Országunk – még mindig alakulóban lévő – új vezetése a lesújtó gazdasági helyzet orvoslására irányuló intézkedések között felvetette a rögzített árfolyam bevezetésének lehetőségét is. Az utóbbi időszak árfolyam-ingadozásai és a hazai fizetőeszköz értékvesztése még nehezebb helyzetet teremtenek a gazdaság és egyben a lakosság szempontjából is.
Az utóbbi 25 évben – ami már egy elemzések készítése szempontjából is megfelelően hosszú periódus – már voltak próbálkozások az árfolyam rögzítésével, az is megállapítható, hogy az ilyen intézkedések a kezdeti sikerek után általában nem hozták meg hosszú távon is a várt eredményeket, a gazdasági stabilizációt, majd pedig a fellendülést. Kétségtelen azonban, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a nem gazdasági, de a gazdasági folyamatok szempontjából komoly következményekkel járó tényezőket, melyek a külső és belső politikai fejlemények alakulásából adódtak. A Marković, majd az Avramović korszaknak nevezett időszakok gazdasági fejleményei nehezen elemezhetőek tisztán közgazdasági nézőpontból, hiszen a rendelkezésre álló akkori statisztikai adatokat valahogyan meg kellene „tisztítani”, meg kellene állapítani, a politika mennyiben torzította el a mutatók valós hatásait, kölcsönhatásait és mellékhatásait. Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy az ilyen fajta adatmegtisztítás lehetetlennek tűnő feladat, talán nem is nagyon érdemes megpróbálni. A jelesebb szakemberek többsége azonban most is arra figyelmeztet, egy esetleges árfolyamrögzítés sokba kerülne nekünk, az ország devizatartalékainak elapadásához vezetne és legfeljebb az elkövetkező 2-3 évben lenne fenntartható – feltehetően újabb külföldi hitelek igénybevétele árán – amit aztán ki másnak, mint az elkövetkező generációknak kellene majd törleszteni. Már közhelynek számít ismételgetni, hogy a stabil árfolyam „természetes” módon – állami kötvények kibocsátása és jegybanki intervenciók nélkül – csakis a kivitel növelésével, a külföldi tőkebeáramlás serkentésével, a gazdasági alapok erősítésével érhető el.
AZ ÁLLAM GERJESZTI AZ INFLÁCIÓT?
A történelmi tapasztalatok – a hazai és a külföldi gyakorlat – szépen megmutatja, hogy az inflációt gerjesztő „vétkesek” között első számú gyanúsítottként az államot kell kezelni. Rengeteg módszer van – szándékos, és a kvázi tájékozatlanságból eredő – melyekkel az állam jelentősen hozzájárulhat az inflációs folyamatok gerjesztéséhez. Egyik ilyen módszer az adóterhek növelése. Ezt nevezzük adó tolta inflációnak (tax-push inflation). Az adókra a közgazdaságtan fiktív költségként tekint, mivel nem fizikai tényezőként meghatározható ráfordításokban gyökereznek. Ár- és költségnövelő hatásuk viszont a bérek és más költségnemek hatásával mutat szinte teljes mértékű azonosságot. Ahogyan a közgazdasági tankönyvekben fogalmazni szoktak, az adókulcsváltozások egyedi és diszkrét hatásnak minősülnek, ezért az éves szinten kiszámított inflációs indexeket szokás megtisztítani az adóemelésből származó hatásoktól, így juthatunk olyan számadatokhoz, melyek azt mutatják, az adóterhek emelkedését leszámítva milyen mértékű volt a pénzromlás.
A világgazdasági és nemzetközi politikai folyamatok felgyorsulni látszanak – ez is már közhelyesnek minősíthető megállapítás. Ezeknek a változásoknak a hatása azonban lecsapódik a behozatali termékek árában. Az importcikkek árának emelkedése – közvetve vagy közvetlenül – beépül a hazai termékek árába is, ami szintén az inflációt gerjeszti. A tartós árszínvonal-emelkedésnek ezt a gyakran megfigyelhető megjelenési formáját nevezi a szakirodalom importált inflációnak (imported inflation). Az üzemanyagárak alakulásán keresztül megfigyelhető pl. az elmúlt néhány évben hogyan importáltuk ezt a fajta inflációt az energiahordozók (világpiaci) árán keresztül, ami, aztán ha más módon nem, akkor az elmaradhatatlan szállítási költségeken keresztül szinte minden termék árából „visszaköszönt”. Bizonyos alapos és meggyőzőnek tűnő kimutatások alapján a kőolaj világpiaci árának tízszázalékos emelkedése mintegy 0,25 százalékponttal növeli a hazai inflációt.
EZ VOLT AZ IGAZI NYÁR?
Kis- és nyitott gazdaságok esetében – amilyennek a szerbiai kategorizálható – a belső egyensúlytalanság először nem infláció formájában jelenik meg, hanem a nemzetközi fizetési és a külkereskedelmi mérleg egyenlegének romlásában. A valuta leértékelődése és a pénzromlás csak ezt követően kap lendületet. Valószínűleg most vagyunk ebben a fázisban.
Vannak szakemberek – a jelesek közül is –, akik szerint járható út, és hasznos lehet az árfolyamrögzítés, de ők is arra figyelmeztetnek, hogy abban az esetben az infláció mértékét az euróövezet inflációjának szintjén kellene tartani. Mások szerint viszont a lényegi kérdés abban rejlik csupán, hogy a költségvetés elosztási mechanizmusait mennyire sikerül majd depolitizálni. Ezenkívül az adók és járulékok megfizettetésének hatékonyabbá tételével szintén jelentős javulást lehetne elérni. Bizonyos számítások szerint ugyanis jelenleg Szerbiában a közterhek mintegy 40 százalékát eltitkolják, vagy csak egyszerűen nem lehet megfizettetni.
Inflációból az elkövetkező időszakban – más termékekkel ellentétben – valószínűleg nem szenvedünk majd hiányt. Egyrészt behozzuk külföldről, másrészt itthon is megtermeljük. Talán furcsa lehet valakinek a pénzromlást terméknek tekinteni, pedig egyrészt a hazai intézkedések és a politikai döntések terméke és mellékterméke, másrészt a világgazdasági folyamatok terméke is. Utóbbira nem sok befolyással bírunk, annak ellenére, hogy egyes történészek szerint (értelemszerűen akkori) Szerbia volt az első világháború kirobbantója. A hazai döntéseket azonban a saját kormányunk hozza meg, amit nevezhetünk választottnak, aztán pedig sokat lehet rajta vitatkozni, ki, kit, mikor és miért választott, illetve nem választott. Száz napot szokás adni egy kormánynak, akkor illik csak kivesézni, mi jót, vagy rosszat cselekedett, milyen következményekkel vagyunk kénytelenek szembenézni ennek okán. A jegybank esetében szintén illik meghagyni egy bizonyos időszakot, majd pedig lehet dicsérni és kritizálni. „Az volt az igazi nyár, az idő oly gyorsan száll.” – ezt írta és énekelte Nagy Feró az egyik dalában. Hogy a nyár ezúttal igazi volt, az biztos. Lásd: aszálykárok. Az idő pedig tényleg gyorsan száll, hamarosan lehet majd kritizálni a kormányintézkedéseket. Ahogyan a puding próbája az evés, ebben az esetben a legmérvadóbb kritika az lesz majd, amit a bőrünkön fogunk érezni a fűtési idény kezdete tájékán.
