Montenegróba derogáló menni. Azt mondják, oda csak a szerbiaiakat várják, és ehhez mérik a vendéglátást is. Nyaralni minimum csak Horvátország vagy Görögország jöhet számításba, ott is tonnányi konzervvel felpakolva. Mert ugye válság van, pénzünk kevés, a tengerpart meg drága. De legalább elmondhatjuk, különb helyen voltunk, mint akárki.
Néhány évvel ezelőtt Montenegróra azt mondták, hogy a Balkán Monacója, az Adriai-tenger – még igen csak csiszolatlan – drágaköve lesz. És a kis ország renoméja csak emelkedett, kiváltképp miután a 2006-os James Bond-film központi helyszíne lett, ugyanis amellett, hogy megerősödött a turizmus, orosz és angol milliárdosok befektetési célpontjává vált. Az ódon tengerparti házikók, és hetvenes évek szocreál üdülőtelepei, hoteljei mellett gombamód növekednek a hegyoldalból kivájt betonkolosszus hotelmonstrumok épülőfélben lévő vázai. A helyiek szerint egyik orosz, másik angol, az egyiket gyorsan megépítették, a másik pedig sumákolt építési engedélyek miatt félben áll. Mindennek ellenére turista, mint a pelyva, a kirakatokban az orosz és az angol nyelv kötelező, így a vendégszerető, segítőkész árusok szinte mindegyike műveli e két nyelv közül valamelyiket. A strandra igyekvő tömegből vegyesen hallani orosz, szlovák, cseh, angol, szerb és magyar szavakat, de a japánok sem idegenek, szintúgy a valószínűtlenül fehér bőrű skandináv turisták.
Némely kávézóból orosz zene szól, másutt londoni dzsesszelőadót várnak estére, a tengerpart néhol szórakozó fiataloktól hangos, de van, ahol csak a hullámok moraja az úr. Ha valaki pedig kulturális rendezvényre vágyik, az is megtalálja a magának valót, legyen az színház, könyvbemutató, romtemplom, élő vagy holt óváros. Az árak pedig ugyanolyan színesek, mint a tenger felett őrködő zord hegyek, néhol semmi sem drágább, mint bárhol Vajdaságban, másutt pedig csak egy ásványvíz vásárlásához is luxusjacht szükséges. Reggel pedig miközben az ember a tenger horizontját elégedetten bámulva álmélkodik, hogy Olaszország partjai is láthatóak, néha felsejlik egy ismerős érzés.
Valami nincs rendben. Az egész területet valamiféle ösztönös ősi vadság jellemzi. Ez még önmagában nem is jelentene rosszat, de az út mentén eldobott zacskók, palackok, a szemét tömkelege, a tulajdonjogi viták miatt elhanyagolt történelmi emlékek, sumákolás miatt félbeszakadt építkezések rossz szájízt hagynak maguk után. Néhány ember elmereng ilyenkor, hogy igen, ez a balkáni mentalitás egyik árnyas része. Ezért csiszolatlan az adriai drágakő. Az emlékek szépek, a környezet csodálatos, a vendéglátás is hibátlan, de mégis hagy maga után kicsi hiányérzetet.
A vonaton hazafelé ilyen vegyes érzelmekkel küszködik az ember. Amikor azonban Szabadka közelében az ember kinéz a vonat ablakából, és arra lesz figyelmes, hogy a szomszéd kupéból elegáns hajítással kap ívet a más sorsra érdemes szemét, majd hazaérve az ajtóban csikkek és palackok hadán verekszünk át, és miután megpillantjuk a sumákolások miatt félbeszakadt épületmonstrumok düledező vázát, akkor tisztul le végérvényesen a szóban forgó ismerős érzés. Egyáltalán nem vagyunk különbek, mint a déliek, talán csak jobban szeretünk felvágni azzal, amink nekünk sincs.
