A múlt szombaton Palicson megtartották a XIX. Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok nyitóünnepségét. Az idei rendezvénysorozat az első és sokáig egyetlen Palicsi Ünnepi Játékok 60. évfordulójának a jegyében zajlik. Az 1952-ben megrendezett játékok akkori résztvevőinek emlékére fát ültettek a Vigadó előtt.
Bár az ünnepi játékokat most és 1952-ben is az öröm és a gazdag magyar kultúra feletti büszkeség érzése itatta át, a rendezvény igencsak viharos múltra tekint vissza. Miután hat évtizeddel ezelőtt megtartották, a kommunista hatalom egyszerűen betiltotta a szervezőjével, a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetséggel együtt. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség 1992-ben a betiltott szervezet jogutódjaként alakult meg, és az ünnepi játékok újraélesztésének feladatát is fölvállalta. A rendezvény múltjáról és történelméről dr. Zsoldos Ferenc történésszel beszélgettünk.
1952-ben, amikor megszervezték a Palicsi Ünnepi Játékokat, alig nyolc évvel jártunk az 1944/45-ös szörnyűségek után. Milyen lelkiállapot jellemezte az akkori vajdasági magyarságot?
– A délvidéki magyarság majdnem százéves történelmében 1944 központi dátum volt: akkor érte a délvidéki magyarságot a legsúlyosabb atrocitás. 1944 őszén még nem volt egyértelmű, hogy merre fog billenni a délvidéki magyarok feje felett Damoklész kardja. Az biztosnak tűnt, hogy a németeket kollektív bűnösnek fogják nyilvánítani, a magyarok esetében viszont ezt nem lehetett tudni. Valamikor 1944 decemberének környékén a magyarságról levették a kollektív bűnösség bélyegét. Ezt megelőzően 1944 késő őszén már embereket kezdtek toborozni a Petőfi-brigádba. Az itteni magyarság ezzel akarta igazolni későbbi jogait, hiszen neki is a vérét kellett hullajtania a felszabadítás oltárán. A Tito-rendszer ezek után a magyarságot is beemelte a testvériség-egység jelszava alatt jogokhoz jutó népek közé. Első körben 1944 karácsonyán megindult a Szabad Vajdaság című napilap, amelyből később a Magyar Szó lett. A rendszernek az integrálás volt a legfontosabb célja, békét és nyugalmat akartak. Úgy terjesztették ki a nemzeti jogokat, hogy közben fel szerették volna számolni a régi nemzeti gondolatokat. Ennek köszönhetően 1945-ben Szabadkán megalakult a Vajdasági Magyar Népszínház, magyar nyelvű iskolák nyíltak, tanítóképzés indult. 1945 közepén létrehozták a vajdasági magyar művelődési egyesületek ernyőszervezetét, a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetséget. Az államnak az volt a célja, hogy minél több magyar művelődési egyesület jöjjön létre, vagyis látszólagos jogokat kívántak adni a magyarságnak, de úgy, hogy közben továbbra is integrálhassák a közösséget. A ’44-es vérengzések ellenére a délvidéki magyarság táncolni akart, színházba szeretett volna járni. A tragédia évtizedekig élt a lelkekben, de a túlélési vágy is hatalmas volt. Az életet választották. Számos táncmulatságot, valamint amatőr színházi előadást szerveztek. Párhuzamos mozgás volt jellemző: egyrészről létezett egy állami igény, másrészről pedig ott volt a nép által megfogalmazott vágy. Az állam igyekezett minél inkább elfojtani a nemzeti jellegű, nem szocialista üzeneteket, a nép pedig pont ezek a tartalmak felé mozgott, hiszen alapjában véve nem változott. 1948-ban, amikor Tito „szakított” Sztálinnal, nagyobb visszarendeződés történt: egyebek mellett megszüntették a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetséget, és létrehozták az egységes Vajdasági Közművelődési Közösséget, amelyben már mindenféle nemzetiség képviseltette magát.
Ki ötlete volt, hogy a vajdasági magyarságnak szüksége van az ünnepi játékokhoz hasonló rendezvényre?
– Előtte is voltak különböző találkozók, mondjuk színházi, képzőművészeti, népzenei rendezvények és különféle szemináriumok. A játékok viszont egy összművészeti rendezvény volt, ahol mindent felvonultattak, amit a délvidéki magyarság elért. Bár erre nincsenek pontos bizonyítékok, de az államhatalom szerintem egy üzenetet kívánt közvetíteni, elsősorban a magyarországi magyarok irányába: „Nézzétek, mekkora szabadságot adunk mi a délvidéki magyarságnak. Bezzeg ti a Szovjetunió igáját nyögitek.” 1952 februárjában hozták meg a döntést a játékok megszervezéséről. Az akkora már Vajdasági Magyar Kultúrtanácsnak átkeresztelt csúcsszerv eredetileg külföldi magyarokat is meghívott volna – persze nem feltétlenül a kommunista blokkban élő magyarokra gondoltak, hanem inkább az USA-ban vagy Kanadában élő nemzettársaikra –, a hatalom azonban nem engedélyezte ezt, ezért vajdasági magyar szemlére szűkítették a rendezvényt. A testvériség-egység jegyében az állam a záróünnepségen felléptette a többi nemzetiség csoportjait is. A korabeli forrásokból tájékozódva el kell mondani, hogy a szervezés nagyon komoly volt. A Magyar Szó például napi szinten cikkezett a játékokról, népszerűsítette azt. Plakátokat nyomtattak, ezt Vajdaság minden egyes településére eljuttatták, még azokra is, ahol nem éltek magyarok. Nemcsak a művelődési egyesületeket, hanem a Népfrontot, a szakszervezeteket is bevonták a szervezésbe. A rendezvény egyébként négynapos volt, 1952. június 26-a és 29-e között tartották meg. A résztvevők utaztatásának céljából az állam különvonatokat és autóbuszokat indított, helyi szinten pedig az összes mozdítható járművet csatasorba állították: a szövetkezetek teherautóit, gépkocsijait, traktorjait. Végül nagyjából 50 ezer ember gyűlt össze Palicson és Szabadkán. Egy igazi összművészeti fesztiválról kell beszélnünk: képzőművészeti kiállítás és néprajzi tárlat nyílt, de szerveztek könyvbemutatót, különféle szemináriumokat, amatőr színházi előadásokat, népzenei szemlét és néptáncszemlét is. Egyetemi találkozót is tartottak a magyar hallgatók számára. Az utolsó nap, vasárnap délelőtt Szabadka főterén, a városháza tövében nagygyűlést hívtak össze, amelyen nagyjából 30 ezer ember jelent meg. A nagygyűlésen a vajdasági magyarság hitet tett a titói út mellett.
Mi vezetett végül ahhoz, hogy a kommunista Jugoszlávia betiltotta a rendezvényt?
– A játékok utolsó napján, vasárnap délután Palicson már minden az önfeledt mulatozásról szólt: az emberek táncoltak, énekeltek, a táncosok a nézők közé vegyültek. A hatalom megrettent a tömegtől, annak pozitív hangulatától, örömétől, és megrémítette őket a fékezhetetlen néptánc, illetve népzene. Egyesek már arról beszéltek, hogy visszatért a Horthy-fasizmus Gyöngyösbokrétája. A hatalom rádöbbent, hogy a néptánc ugyanaz, mint ami több száz évvel ezelőtt volt. Rendszerek válthatják egymást, de a népzene örök időkre az ősi népi hitvilágot, gondolkodást jeleníti meg. Megrettentek attól, hogy a folklóron keresztül ismét feléled a nacionalizmus. Ezért tiltották be a rendezvényt, majd leváltották Sóti Pált, a vajdasági magyarság akkori első politikusát, és félrerakták vagy megbüntették a kultúrtanácsban közreműködő személyeket. Egyesek a néptáncot is be akarták tiltani, végül azonban ezt mégsem tették meg. Később inkább a vegyes művelődési egyesületek létrehozása felé próbálták irányítani a magyarságot.
A történtek hűen tükrözik a szóban forgó időszak nemzetiségi politikáját.
– A testvériség-egység volt az uralkodó ideológia. Ennek keretében bizonyos nemzetiségi jellegű karaktereknek teret adott a hatalom. Ez általában a kultúra és az oktatás volt, amely területeken a magyarság is igencsak széles jogosultságokat élvezett, de ezt is csak azért, hogy elejét vegyék a nacionalizmus újjáéledésének. A két világháború között a Jugoszláv Kommunista Párt rengeteget vívódott, hogy mit is csináljon a nemzeti kérdéssel. Bizonyos időszakokban tudomást sem vettek erről a kérdésről, azután viszont rájöttek, hogy nem ez a helyes út, hiszen a nemzeti gondolat létezik. Ekkor fogalmazták meg a testvériség-egység elvét: meghagyták a nemzeti gondolat bizonyos aspektusait, és integrálták a kommunista gondolatba. Azt viszont nem engedték, hogy valamelyik nemzetiség nemzetpolitikát folytasson.
