Azt mondják, kutyából nem lesz szalonna. A szólás elcsépeltnek tűnhet, akár közhelynek is nevezhetjük, bár bizonyos pillanatokban megkerülhetetlen. Csak hogy tudjuk, mihez is tartsuk magunkat bizonyos emberekkel kapcsolatban. A későbbi csalódások elkerülése végett.
Tomislav Nikolić szerb államfőt, a Szerb Haladó Párt volt elnökét, a Szerb Radikális Párt korábbi egyik legfontosabb tisztségviselőjét, a háborús bűnök elkövetésével vádolt Vojislav Šešelj egykori jobbkezét idei tisztségre lépése után a legnagyobb Európa-barát szerbiaiként emlegették az SZHP koalíciós partnerei.
Ez az européer Nikolić szombaton az SZHP tisztújító közgyűlésén ünnepi köszöntőjében kijelentette: Szerbia nem siet Európába. A szerb elnök szerint Szerbiát az európai integráció irányába megtett lépések – amelyeket az államfő futásnak nevezett – juttatták koldusbotra. Eljött az ideje, hogy az ország magára gondoljon, meg egyébként is: Szerbiának minden oldalon vannak barátai, versenyezzenek most ők, hogy ki segít jobban Szerbiának – fejtegette Nikolić, hozzátéve: Szerbia mostantól saját feltételeket támaszt az eurointegrációs folyamat folytatásában. Az államfő Koszovót azon feltételként említette, amellyel kapcsolatban az európai félnek tudnia kellene: vannak dolgok, amelyeket Szerbia nem teljesíthet.
Ugyanez a Tomislav Nikolić – és nem névrokona – tavaly december elején, az Európai Unió Tanácsának és az Európai Tanács ülése előtt, amikor még jómaga is sürgetőnek érezte az integrációs folyamat következő ajtójának a kitárását, megállapította: ha Szerbia most nem válik az EU tagjelöltjévé, akkor elviselhetetlenné válnak a körülmények az országban. Sőt, az SZHP akkori elnöke akkor úgy vélte: ha az EU állam- és kormányfői nem ítélik oda Szerbiának a tagjelölti státust, akkor a polgároknak az utcára kellene vonulniuk, a köztársasági képviselőház elnökének pedig ki kellene írnia a rendkívüli parlamenti választásokat.
Valamivel korábban, 2011 novemberében, Nikolić – saját elmondása szerint – égető vágyat érzett, hogy Szerbia minél előbb csatlakozzék az EU-hoz. Szintén novemberben Nikolić az uniós integráció témájáról nyilatkozva a következőképpen fogalmazott: „Továbbra is szerb patrióta vagyok, de ha valaki valóban szereti saját országát és nemzetét, akkor minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy népe jobban éljen.”
És egy újabb idézet ugyanennek a Tomislav Nikolićnak a sajtónyilatkozatából, 2011 novemberéből:
„A Demokrata Párt 2000 és 2008 között azt sem tudta, hogy hol van Oroszország. Majd a 2008-as parlamenti választások előtt hirtelen szükségük lett rájuk, és három nappal a voksolás előtt energetikai megállapodást írtak alá az oroszokkal. Hogy mi történt később? Semmi. Oroszország és Kína a külföldi beruházásokra szánt pénzeiknek csak elenyésző részét juttatták Szerbiába. Országunkra sokkal nehezebb sors várna, ha letérne az EU felé vezető útról. Ezért nekem ilyesmi meg sem fordul a fejemben, és ezért keresek már előre megoldásokat, hogy ha majd lehetőségünk lesz rá, akkor a helyes lépéseket tegyük meg.”
Az interneten böngészve nagyjából öt percembe telt rátalálni az idézett és az idézettekhez hasonló sajtónyilatkozatokra. Nikolić mentségére szolgáljon, hogy az idők változnak, a szerbiai politikusról pedig egyébként is tudjuk, hogy krónikus amnéziában szenved, és a választásokra készülve még a feketéről is kész azt állítani, hogy az valójában fehér. Ha a szavazatszerzés és a hatalmi bársonyszék a cél, akkor minden eszköz megengedett. Érdekelne: vajon a szerbiai politikusi gyakorlatot és magatartást látva esetleg még Machiavelli is nyelne egy nagyot?!
A képletesség kedvéért álljon itt néhány számadat: az utóbbi tíz évben az EU-ból, valamint különböző bilaterális megállapodások értelmében az unió bizonyos tagállamaiból, nagyjából 5 milliárd euró érkezett Szerbiába. Oroszországtól ehhez képest szinte semmit sem kaptunk, hacsak nem nevezzük valaminek azt, hogy az oroszok jólelkűen aprópénzért megvásárolták Szerbiától a Szerbiai Kőolajipari Vállalatot, azelőtt pedig a Beopetrolt.
Érdeklődéssel várom, hogy Szerbia barátai hogyan fognak versenyezni a pénzdobálással irányunkba. És azt is megnézném, hogy vajon Frau Merkel, valamint az EU vezetősége hogyan fognak reagálni, ha Nikolić elnök valóban postázza feltételeit. Egyébként pedig jó lenne, ha eljönne a pillanat, amikor a szerb államvezetőség megértené: azzal, ha teljesítjük az EU feltételeit, ha befejezzük a jogharmonizációt, ha a demokratikus értékek, valamint a közösségi és a személyiségi jogok tiszteletben tartása nem csak a bekapcsolt kamerák előtt érvényesül, az elsősorban Szerbia szempontjából jó. Senki sem kényszerít bennünket az EU-ba, Frau Merkel és a többiek nem fognak pisztolyt a fejünkhöz.
Az államvezetőségnek jó lenne eldöntenie, hogy merre is haladunk, nyugatra vagy keletre, jobbra vagy balra. És az sem lenne rossz, hogy ha egyszer elkötelezzük magunkat az egyik irány mellett, akkor következetesen haladjunk a megfelelő úton. Egy államfő nem engedheti meg magának, hogy helyszíntől és körülménytől függően nyilatkozzék egyugyanazon témáról. A fekete az mindig fekete, a fehér pedig mindig fehér. Nem az EU, vagy Oroszország, vagy Üzbegisztán juttat bennünket koldusbotra, hanem saját államvezetőségünk.
