– Nem tudom, hogyan lehetnének hibásak a szervezők, amikor a rendezvényt biztonsági kockázatra hivatkozva tiltotta be az állam. A biztonságot az államnak kell szavatolnia, hiszen elméletileg monopóliumot élvez a fizikai erő bevetésének tekintetében.
A szervezők semmiféle módon nem befolyásolhatták az állam döntését, sem a biztonsági tényezőket. Ami a donációkat illeti, a pénzek útja teljesen transzparens. A revizori munka elvégzése után mindent nyilvánosságra hozunk a Belgrade Pride honlapján: mennyi pénzt kaptunk, és mire költöttük ezt. Már most elmondhatom, hogy a támogatást célirányosan költöttük el.
Az egyhetes rendezvénysorozat keretében megnyitott Ecce homo fényképkiállítás talán még több felháborodást keltett a közvéleményben, mint maga a bejelentett felvonulás. A szerb társadalom nem elég érett egy ehhez hasonló kiállításra? Mekkora szerepe lehetett a kiállításnak a felvonulás betiltásában?
– A szerb társadalom semmiben sem különbözik Európa bármelyik országának a társadalmától. A szóban forgó kiállítás az elmúlt tizenöt évben bejárta egész Európát. Nem hiszem, hogy a bemutatással várnunk kellett volna a szerb társadalom megérésére. Ezek a fényképek a fényképezés történelmének a részét képezik. Persze azzal a szándékkal, hogy hozzájáruljanak a felvonulás betiltásához, bizonyos csoportosulások visszaéltek a kiállítással, provokatívnak, felháborítónak nevezték azt.
Mi vezetett valójában a felvonulás betiltásához: a biztonsági kockázat vagy a homofóbia?
– Mindennek semmi köze nem volt a biztonsági kockázathoz. A hatóságok szinte heti rendszerességgel biztosítják a különböző labdarúgó-mérkőzések biztonságát. Egyértelmű, hogy mint minden mással kapcsolatban, itt is a napi politikai akarat volt a döntő érv. Az is egyértelmű, hogy a legnagyobb szerepet a homofóbia játszotta. Nem szerették volna, hogy egy kisebbségi csoportosulás túlságosan látható legyen a közvélemény számára. Ez a nemzeti, vallási kisebbségek tekintetében is hasonlóan történik: a hatalom nem veszi jó néven, ha a kisebbségek túlságosan nyilvánosan fejezik ki identitásukat. Elfogadják, hogy mondjuk valaki magyar, de ha ez a magyar ember közli: „Nagyon büszke vagyok magyarságomra”, akkor Belgrádban ez igencsak kellemetlen érzéseket ébreszt.
Hogyan befolyásolja a kormány döntése a különböző szélsőséges csoportosulásokat?
– Ezek a csoportosulások a büszkeségnapi felvonulás harmadik alkalommal történő betiltása után hihetetlenül megerősödtek. Most azt hiszik, hogy kiemelkedően fontos tényezők Szerbiában. Emiatt aggasztó dolgok történhetnek az országnak azokban a régióiban, ahol egyébként is kifejezett a szélsőséges csoportosulások jelenléte. Nemcsak a multikulturális Vajdaságra gondolok, hanem Belgrádra is. A fővárosban mindig is problémát okoztak a szélsőségesek, akik az államhatalom megfutamodása miatt most úgy hiszik, jogukban áll eldönteni, hogy mit lehet és mit nem lehet ebben az országban.
Milyen összetételű lenne az a kormány, amely Ön szerint engedélyezné a büszkeségnapi felvonulás megtartását?
– Ez nem az összetételtől függ, bármelyik hatalmi koalíció lehetővé teheti ezt. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ugyanez a kormánykoalíció jövőre igent mond a felvonulás megtartására. A lényeg az, hogy a hatalom megértse: mi az ország alkotmánya, mik az állam kötelezettségei az alkotmány értelmében és mik az emberi jogok.
Tehát már biztos, hogy 2013-ban is megkísérlik megszervezni az LGBT közösség sétáját?
– Igen, jövőre szeptember 20. és 29. között kerül sor a Büszkeség hete rendezvénysorozatra. Magát a felvonulást szeptember 28-ra tervezzük.
Ön szerint érti-e a szerb társadalom, hogy elsősorban nem a homoszexuálisokról, hanem az emberi jogok érvényesítéséről van szó?
– Nem. A szerb társadalom semmiféle kisebbségi jogot nem ért. A Magyar Szó olvasói biztosan emlékeznek rá, hogy amikor a 2000-es évek elején a parlament elfogadta a nemzeti kisebbségekről szóló törvényt, nagyon nehéz volt megértetni a szerb társadalommal, hogy miért is van szükség erre a jogszabályra, vagy miért kell a nemzeti közösségek kollektív jogait ilyen formában erősíteni. Végül a szerb társadalom megszokta a nemzeti közösségek jogait, megérteni azonban a mái napig nem értette meg. Ugyanez lesz szerintem a szexuális kisebbségekkel is: megszokják, megérteni azonban már nem fogják őket.
A szervezőbizottság bejelentette, hogy a rendezvény betiltása miatt 2009-hez hasonlóan az idén is a Szerbiai Alkotmánybírósághoz fordulnak. Átadták már a keresetüket?
– Még nem, most van folyamatban a kereset kidolgozása. Nemcsak 2009-ben, hanem tavaly is hasonló keresettel fordultunk az alkotmánybírósághoz. A büszkeségnapi felvonulás 2009-es betiltásával kapcsolatban az alkotmánybíróság kifejtette, hogy az illetékesek megsértették az alkotmányt. A döntés tavaly év végén született meg. Reméljük, hogy a 2011-es, valamint az idei keresetünkkel kapcsolatban is hasonló döntés születik. Azt is reméljük, hogy a szerb államhatalom előbb vagy utóbb figyelembe veszi az alkotmánybíróság döntését.
Általánosságban véve hogyan jellemezné az emberi jogoknak a szerbiai intézmények részéről történő tiszteletben tartását az utóbbi néhány évben?
– Az utóbbi tizenkét évben előrelépés figyelhető meg ezen a téren, a helyzet sokkal jobb, mint Slobodan Milošević idejében volt. A probléma az, hogy a folyamatok csak szörnyen lassan vesznek kedvezőbb irányt. Ez ahhoz vezet, hogy mi, szerbiai polgárok, nem is észleljük a javulást. Azt is hozzátenném, hogy az utóbbi időben ijesztő jelenségek figyelhetők meg. Ezen a téren az erőszakot emelném ki. Nézzük csak meg, mi történt hétfőn Belgrádban: egy húszéves fiatalember agyonvert egy nyolcvankét éves nyugalmazott újságírót. A rendőrség szerint azért, mert az idős férfi nem akart neki pénzt adni. A férfi a dédapja lehetett volna. Ha valaki csak így agyonverhet valakit az utcán, és erre senki sem reagál, akkor semmi jóra ne számítsunk. A szóban forgó bűncselekmény kapcsán egyedül a Szerbiai Újságírók Egyesülete emelte fel a hangját, senki más. Néhány évvel ezelőtt az erőszak még nem volt ilyen kifejezett és drasztikus formában jelen a szerb társadalomban.
