Imádkozunk, origami-darumadarakat hajtogatunk, a Facebookon profilképként felkelő napot szimbolizáló képeket teszünk ki. Megenni azonban, amit Japánban esznek, vagy valami más terméket vásárolni tőlük már nem vagyunk hajlandóak, még mit nem, hiszen ott nukleáris Armageddon van, a szusitól biztos kinő a harmadik szemünk, a megrendelt áru pedig nem érkezik meg, vagy ha igen, ólomkoporsót mellékelnek hozzá. Kicsit szomorkodunk, majd megnyugtatjuk lelkiismeretünket, hogy a katasztrófa idején együttérzünk a japánokkal, még ha ettől nem is lesz könnyebb a tóhokui menekülteknek.
De mi mást tehetünk? Legfeljebb adakozunk és bízunk, hogy a címzetthez kerül az adományunk. Gyűjtésbe kezdett a világ, a bankok, a mobiltelefonszolgáltatók, a zenészek (félsikerrel, ugyanis a londoni Japánért szuperkoncert elmaradt a sztárok érdektelensége miatt), sőt mi több, még a divatvilág is megmozdult. Jótékonysági felhívással fordultak a nyilvánossághoz: egy sor megfizethető (gondolom, kínai, főleg nálunk), divatos, stílusos pólót, fülbevalót, karkötőt, nyakláncot és táskát dobtak piacra, a bevételt pedig a katasztrófa áldozatai kapják majd. Ilyen például a Lady Gaga által tervezett 5 dolláros karpánt – Imádkozunk Japánért felirattal –, amely 48 óra leforgása alatt állítólag negyedmillió dolláros bevételt hozott. De miért is gyűjtünk egy gazdag és fegyelmezett országnak, ha nem azért, hogy egyesek még több pénzt keressenek, hiszen minden katasztrófát ki lehet használni gazdasági játszmákra. A pénz nagy úr, főleg a bevétel, ami pedig a lefölözésből megmarad, az mehet a hajléktalanná vált szigetlakóknak.
Természetesen adakozni kell, de nem lehet a végtelenségig folytatni, hiszen a világon folyton történik, tragédia, és nyilván nem lehet mindig és mindenkinek adni. A depressziós Japánon egyedül talán a gazdasági fellendülés segíthet. Már azzal is segítünk, ha japán terméket vásárlunk, vagy ha turistaként meglátogatjuk a veszélytelen déli országrészeket. Ehelyett viszont pánikolunk, és lassan ott tartunk, mint anno Csernobil után, mikor az orosz piacról származó műanyag játékokat bambán néztük, hátha a radioaktív sugárzás miatt életre fog kelni. Pedig legfeljebb az eladó sugározott az örömtől, mert megvettük kacatját. Ha pedig nincs pénzünk, mást nem tehetünk, csak a japánokra hagyni, hogy ők mondják meg, miben szenvednek hiányt, miben és hogyan segíthetünk.
Tudják mindezt a japánok is. Fegyelemben náluk sohasem volt hiány, most sem. A földrengés után áram és víz nélkül maradt többek között Tóhoku régió Fukushima prefekturai Iwaki városa, de a pánik nem ütötte fel a fejét. A háztömbökben a portások hirdetőtáblára írták ki a szükséges információkat, mint például a vízvételi lehetőségeket, a boltok nyitva tartását és a kórházak rendelési idejét. Sőt, volt, ahol az egyik lakó felhalmozott vagy 200 liter vizet és kiírta a táblára, hogy bárki vihet belőle, aki szűkében van. Amikor pedig a negyven méter mélyen lévő tartályból kellett kipumpálni a vizet, mindenki csendesen sorba állt, nemcsak tölteni, hanem pumpálni is. A földrengés miatt összetört kirakatokból pedig semmit sem loptak el, akinek pedig több élelmiszer-segély jutott, az odaadta a fölös részét a rászorulóknak, hiszen úgysem tudja mind megenni. Mindenki tovább dolgozik és türelmesen várja, hogy az önkéntes szolgálatok felhívják, ha igényt tartanak segítségükre. Régóta tudják, a közösségnek csak úgy tudnak hatékonyan segíteni, ha mindenki teszi a dolgát. Mert a fejetlenség sohasem segítség.
Nem így Belgrádban, ahol a hétvégén megrendezett szolidaritási rendezvényen szó szerint összeverekedtek a fővárosiak, ugyanis a szerb–japán barátság jegyében a Szerbia Erdei Közvállalat 1001 cseresznyecsemetét kezdett ingyenesen osztogatni a megjelenteknek. Ahogy megjelent az egykor Japántól ajándékba kapott sárga busz a facsemetékkel, több ezer ember rohamozta meg a járművet. Ököltusa, lökdösődés, szitkozódás. Egymás kezéből tépték ki a főként nyugdíjas belgrádiak az alig 300 dinárt érő cseresznyecsemetéket. A szolidaritás eredménye nem más, mint több tucat sérült, akik közül három nő kórházba került, egy személyt pedig újra kellett éleszteni. Agyontaposta a tömeg.
Na, de ha a facsemetéket 1000 dináros jótékonysági áron kínálták volna, akkor azokat a kutya sem szagolta volna meg, hiszen ha a Balkánon valami ingyen van, akkor azért vér folyik, ha pedig tenni kell érte valamit, akkor nagy a csend. Egy biztos: az ingyenes cseresznyecsemete osztogatással nem segítettünk a japánokon, csak megmutattuk, valójában milyenek vagyunk, hogy a szegénység mellett valójában csak fejetlenség él itt évtizedek óta. Erről már az 1001 cseresznyecsemete is tud mesélni. De legalább nem küldtünk a felkelő nap hazájába segélyként több raklapnyi tangát.
