Először volt a Szimat, miután a gazdi idejekorán felfigyelt kedvence csodálatos szimatoló képességére. Tehát e nevet kapta a „keresztvégben”. A kutyusnak később kiütköztek egyéb tulajdonságai is, különösen jeleskedett a locsolócső szabdalásában. Ekkor nevezték el Csőszabónak.
Aki ezek után jó szimattal rásejdít, hogy a továbbiakban nyelvi kérdéseket érint tanulmányunk, jó nyomon indul el.
Anyanyelvünk ugyanis bizonyos szakemberek és alulírott véleménye szerint is meglehetős roggyant állapotban van.
Határain belül s azokon túlnan.
Különösen súlyosbodik a „probléma” a szórványokban. A kispiaci, tömbben élő Gyuri öcskös ugyan még a problém helyett problémát használ a szóbeszédben, de ez inkább csak árnyalja, mintsem megnyugtatná a borúlátók lelki egyensúlyát.
Egyszer, évtizedekkel ezelőtt egy szórványbeli magyartanár ország-világ előtt kijelentette, miszerint a magyar nyelv, mint olyan, igencsak kacifántos. Ezt a magyar nyelv tanulását vállaikra vevő idegennyelvűek – csak mi nevezzük őket idegennyelvűeknek, mert a saját anyanyelvük számukra aligha idegen –, szóval akik a mi édes anyanyelvünket próbálják elsajátítani, bizonyára egyetértenek az említett magyartanárral, mert számukra bizony kacifántos a magyar, ez a „rokontalan”, ami sem a ruszinhoz, sem a hinduhoz, de még csak az angolhoz sem simul. Annak idején írásban is szóvá tettük a tanár úr nem épp hízelgő véleményét egymagában álló nyelvünkről.
De mert ezekben a napokban a Feltámadásra készülődünk, újra kezembe vettem a Bibliát, azt a Károli-félét, amit-akit Gáspár atya a tizenhatodik században ültetett át magyarba. Nem lefordította, hanem átültette. S már ez is mily szépen hangzik! Ezt a régi magyar szöveget nemcsak a bibliai történetekért, a Kenyér és Bor színeváltozásáért olvasgatom, hanem ama században használt magyar nyelv szépségeiért, amely nyelv arról győz meg, s nem először, hogy azon szavait és kifejezéseit tüstént értem, fölfogom, amelyek eme „átültetett” szövegben villannak föl.
Színeváltozás... bukott ki a nyelvem, a tollam alól ez a misztikusan szép kifejezés.
S épp akkor, amikor egy jeles politikusunk körül kavarog a különös légkör. Aki nemrég változtatott színt, megtartva eredeti irányvonalát. Aki az utcára szólította híveit, hogy a kormánytól kicsikarják az előrehozott választásokat. A tájékozott olvasó és tévénéző tudja, kire gondolunk. Ez a színehagyott, de meggyőződésében megerősödött személyiség bizonyára már a nagygyűlés előtt elhatározta, hogy annak berekesztése után éhségsztrájkba kezd. Úgy is történt. De nemcsak éhségsztrájk sült ki belőle, hanem...
S itt megakadt a tollam. Mert szeretve-szeretett édes anyanyelvemen, legalábbis tudtommal, nincs rá kifejezés. Vagy meg tudja valaki mondani, hogyan nevezik azt a valamit, amikor valaki megfogadja, addig nem vesz magához egy csöpp vizet se, míg...
Tehát azt a sztrájkot, amikor nemcsak a kenyeret, hanem a vizet is megtagadja önmagától.
Szomjúság sztrájk?
Szimatnak adhatta a gazdája a Csőszabó csúfnevet, hiszen locsolócső szabdalással szórakozott, és ha már volt egy szűrszabó szavunk, miért nem lehetne egy csőszabó is?
És ha már tudunk éhségsztrájkról, miért ne lehetne szomjúság sztrájkunk is? Igaz egy kissé szokatlanul hangzik, eléggé kacifántos, de megszokhatjuk. A magyar nyelvű média még nem kapta föl. Megnevezni se tudta, amikor a dolog megtörtént.
