Rendszeres, hű újságolvasó vagyok, igaz ugyan, hogy a világlapok közül kevés akad a kezembe, de minek is akadna, amikor sem a tibeti, sem az abesszin nyelvet nem ismerem, az angolból is csak néhány szót, például az áj em-et, ami azt hiszem, én vagyok-ot jelent, használja is néhány rádiós, aki így mutatkozik be: én vagyok Kocsonyás Aladár, mert talán azt képzeli magáról, hogy Ő is József Attila, aki egyik versében a saját neve elé ama személyes névmást szögezte, mellyel hangsúlyozni szerette volna ki és milétét, ám egy rádióbemutatótól nem kívánhatja ezt el a magyar ember, aki bemutatkozásánál nem a személyes névmással kezdi nevének nyilvánosságra hozatalát, miként az angol, aki így mutatkozik be: áj em William Shakespeare.
No már most azzal kezdtem, hogy rendszeres újságolvasó vagyok, de nem azon fajták közül, akit a sportrovattal kezdik eme nemes időtöltést, hanem az apróhirdetések böngészésével, jóllehet se eladni, se venni valóm nincs, s még csak a koromnak megfelelő hölgyek ismeretségét se keresem, mert elég nekem a saját, esküdt oldalbordám. Az apróhirdetéseket azért bújom különös szorgalommal, mert rajtuk keresztül próbálok képet alakítani magamnak jelenlegi, elsősorban gazdasági helyzetünkről itt a délvégeken. Ha valaki ezeket az apróhirdetéseket száz év múlva szemügyre veszi, biztosabb fogódzót talál a huszonegyedik század kezdetéről, mint majd a közben megszületendő tudományos felmérésekben.
Nálunk mostanság az apróhirdetések tanúsága szerint nemcsak házak, gyümölcsösök, hangszerek, de még páva is van eladó, meg „két póni befogva, kocsistul”, továbbá elpusztult lovak, tehenek, birkák tetemeit befogadott kóbor kutyák etetésére, továbbá járművek stb.
És épp az eladandó járművek listáját böngészem, amikor eszembe vágódik kedves barátom esete a meghirdetett, eladásra szánt járművével, öreg gépkocsijával.
S mert meglehetősen kiszolgált jószágról volt szó, a barátom úgy gondolta, hogy mielőtt áruba bocsátaná a kocsit, kipofoztatja. Úgy talán majd könnyebben harapnak rá. El is vitte, illetve elhajtotta a mesterhez, mert még járóképes volt a járgány, a rajta végzett beavatkozás kétszáz euróba került. De hogy teljes legyen a helyreállítás, a rendszámtáblát is újra cseréltette s ez még plusz száz körüli eurót vett ki a zsebéből. S mert a kocsiért magáért 200 eurót számított, hozzáadva a háromszáz ráköltést, az árát ötszáz euróban szabta meg.
Föladta az újságban a hirdetést, nemsokára jelentkezett is a potenciális vevő. S mint ilyenkor lenni szokott, most is megkezdődött az alku. Húzd meg, ereszd meg.
Barátom már az alku kezdetén megérezte, hogy egy komoly vevővel áll szemben, az első fordulóban az eredeti ötszázból így százat leeresztett. A második, nehezebb fordulóban ötvenet. Ám a potenciális vevő még így se tágított. Határozottan kijelentette, hogy ez az öreg tragacs kétszáz eurónál nem ér többet, s még úgy is túl lenne fizetve. Az áruba bocsátónak viszont halaszthatatlan szüksége volt a pénzre.
– És? – kérdeztem barátomat visszafojtott izgalommal. – Végül is mi történt?
– Vigye! Odaadtam neki. Megajándékoztam egy meggyógyított kocsival. Ha nem magam csinálom, el se hinném, hogy manapság ilyesmi is történhet az emberrel. Aki olyan szorult helyzetbe kerül, mint jómagam, akkor voltam.
Lám, lám, ilyen háttértörténete is lehet egy naiv, ártalmatlannak tűnő apróhirdetésnek. És mennyi van belőlük egyetlen lapszámban is. Olvassuk őket figyelmesen!
