Szomorú évfordulója van a csernobili atomkatasztrófának, negyed évszázada annak, hogy az önfeledten majálisozók megfürödhettek a gammasugárzásban. Európa népe 1986 tavaszán a saját (tarjagos) bőrén tapasztalhatta meg, hogy ami pusztító fegyvert az emberi elme feltalál és megalkot, az előbb-utóbb pusztítani is fog. Ostoba illúzió, hogy az emberfeletti erőket ilyen-olyan emberi elszántsággal féken lehet tartani. Már a nagy járványok idején is megtanulhattuk volna, hogy ami gyilkolni tud, az gyilkolni is fog. Mert lehet, hogy fajunk a technikai civilizáltságnak a jelenlegi fokán okosnak hiszi és érzi magát – de hogy sok évezred tapasztalatának a birtokában sem lett bölcsebb, az egészen bizonyos. Erre szolgált például az idén márciusban a japán erőmű katasztrófája, és aki ért hozzá, akár ki is számolhatná: ha huszonöt évente kapunk egy atomfürdőt, vajon meddig bírja az emberiség a pirítást?
Hová rohansz, ostoba teremtménye az Istennek? – tehetném föl a fausti kérdést, de én csak a mindennapok szintjén vagyok természetimádó és természetvédő, s a modern kor kultúrájának sem vagyok oly mértékben rajongója, hogy csatlakoznék a bölcselkedők, az aszfalton tanácsokat osztogató zöld filozopterek táborába. Azt viszont tudom, hogy minden kinyíló virág ott szép, ahol szárba szökkent, s minden levegőbe emelkedő poszméh maga a megfejthetetlen csoda. A gondozott kertek ösvényeit rajongva járom be, az arborétumok lombsátra alatt el tudnám tölteni a nyarat, de az állatkertből számomra elegendő mindaz, amivel az utcán találkozok. Tiszta szívemből gyűlölöm a bálnavadászokat, a fókanyúzókat, a medvetáncoltatókat és a tigrisszelídítőket, és megvetésem kíséri az esőerdő-irtók seregének minden mozdulatát, akárcsak az olajkutak sötét arcú bányászainak ténykedését. Bennük látom megtestesülni azt a pusztító indulatot, amely földünk végzetét fogja beteljesíteni.
Utálatom azért ilyen elemi erejű, mert munkájuknak, alvilági tevékenységüknek én semmi hasznát nem érzem, nem is élvezem. Vagy ha mégis, ha valahol a mindennapok szintjén (a közlekedésben) ma könnyítenek is valamit az életünkön, tudom, holnap ennek busásan meg kell fizetni az árát. A Mexikói-öböl olajfúró tornyai az én szememben annyit ártanak a Földünknek, mint amennyit az ősidőkben összesen ártottak a kontinenseket elpusztító meteortüzek. Ebben azért vagyok ennyire biztos, mert én még emlékezem arra az egyszerű falusi világra, ahol a technika túlhajtott csodái nélkül is boldog életet éltünk. Emlékszem nagyanyám kertjére, amely a kora áprilisi retektől a novemberi birskompótig minden elképzelhető földi jóval ellátott bennünket. Én még láttam boldog embereket, akik az élet legszebb ajándékának tekintették, hogy kertet, földet és virágágyásokat művelhetnek. Emlékezem a falusi udvar lármás világára, a tavasszal szertefutó kislibákra, az aggódó kotlóstyúkra, és arra a kérges paraszti kézre, amelyik gondosan feléjük hajolt. Hosszan sorolhatnám az álmaimban vissza-visszatérő szépséges történeteket, melyeket nagyanyám minden nap belopott az életünkbe; könnyen megtehette, őt még az élet iránti mérhetetlen szeretet és tisztelet vezérelte.
Szép volt, hisz emlékeim kertjeiben és paraszti udvarán egyáltalán nem volt szemét, nem volt az a mérhetetlen áradása a szennynek, amely ma minden pillanatban maga alá temeti az embert. Abban a világban nem volt olyan terméke a munkának, amit ne tudtak volna hasznosítani a ház körül vagy a földeken. Az „életveszélyes hulladék”, a modern kor, a halálosan beteg társadalom hozadéka ás velejárója. Az ember azt hiszi, hogy a technika eszközeivel kényelmessé tett élet őt teremtő mivoltában az isteni rangra emeli, pedig csak démont csinál belőle, szörnyeteget, aki forró elméjét légkondicionált odújában igyekszik elviselhetővé hűteni, miközben olyan erőket kényszerít a hatalma alá, amelyek holnap már ellene fordulnak – klímaváltozás, szökőár, atomkatasztrófa, benzingőz és polietilén lelkiismeret formájában.
Három évtizeddel ezelőtt Benes József grafikáin becsomagolta a fákat, ma az ágakra akadt nejlonzacskók ezreit lobogtatja a gammasugarak langymelegében a tavaszi szél.
