A mézes csuporhoz közel lenni jó dolog. Tudja ezt a macin kívül más is, hiszen minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél. Közel lenni jó, és nemcsak azért, mert gyorsabban hozzájuthatunk a buja aranysárga édességhez, hanem mert ízétől megrészegülve a világ is szebb lesz. Mézből viszont nincs sok, hát kizárólagosan kell viselkedni és megfelelő ideológiai magyarázattal, majd anélkül csökkenteni a csuporhoz hozzájutók számát.
Figyelve a napi eseményeket, úgy tűnik, valóban Mr. Jones majorjában élek. Nem elég, hogy Ceca vádalkut köt és villájában gondtalanul élhet tovább, de még részletfizetési kedvezményt is kapott a másfél millió eurós „büntetésre”, miközben mást szó nélkül lecsuknak, ha nem tudja befizetni harmincezer dináros büntetését. Furcsa mérlegelés. De emlékezhetünk, van olyan személy, akinek szabadságáért egymillió dollárt fizettek, miközben félholtra vert és kómába juttatott egy személyt, majd a közvélemény nyomására kemény hároméves szabadságvesztéssel sújtották. Olyan országban élünk, ahol a kiváltságosoknak és a dúsgazdagoknak nem kell félniük a büntetéstől.
Ma már a rendőrverőknek sem kell félniük, hiszen nem feltétlenül minősül minősített gyilkossági kísérletnek, ha lenyom valaki egy égő fáklyát a munkáját végző rendőrnek a torkán, hanem csupán hivatalos személy elleni támadásnak. Bizony az volt, az égő fáklyával pedig nem életet akart pusztítani, hanem torokfájást enyhíteni. Ezek után már nem kell csodálkozni, ha egy munkáját végző újságíró-operatőr megverése és térdének eltörése csupán tíz hónapig tartó házi őrizetnek megfelelő büntetést érdemel. Mindezt pedig olyan tizen- és huszon-egynéhány éves, magukat konzervatívnak tartó fiatalok teszik (focimérkőzésre igyekezve előszeretettel fenyegetnek meg bárkit, aki nem ért velük egyet, vagy felemeli ellenük a hangját), akikre inkább illik a soviniszta nacionalista jelző. Csak azt nem értem, hogy ebben a konzervatív világszemléletben miként illik össze a krisztusi szeretet a pofonnal, a gyűlölködés a bűnbocsánattal. A félelem evangéliumának hírnökei.
Világos viszont az üzenet: a munkáját végző rendőrt ennyiért, az újságírót pedig ennyiért lehet megverni. Az újságírók különben is vigyázzanak, mit írnak, mert ha nem tetszik valakinek, akkor érik a pofon. Kiváltképp, ha büntetlenül lehet osztogatni. Na, de akkor mit érdemel az, aki ellopja a szomszédja füstölőjéből a sonkát, majd jól elveri a gazdát, mert méltatlankodni mert? Dicséretet? De merjen csak lekeverni valaki egyet egy politikusnak. Azonnal két évet kap és örülhet, hogy nem fogják meghurcolni, mert szinte megbukott miatta a mindenkori hatalmon lévő kormány. Hiába, Szerbia a politikusok országa. Egy olyan álomországban élünk, ahol a politikus, a párt a megtestesült állam, ahol az igazságszolgáltatás régen nem az igazságról szól. Ahol a mézes csupor felé törtetve az ember jó, ha a saját kölkét védi.
Ilyen viszonyok között már érthető, hogyan támadhat le galádul és verhet meg négy gyűlölettől fűtött magyar fiatal egy újságírót, mert nem tartja jó magyarnak (Facebook-profilon megjelenő szövegre hivatkozni olyan, mint azért gyűlölni a piaci eladót, mert azt mondta, hulahopp), miért indul csupán szabálysértési eljárás, írástudóink egy része pedig miért hallgat most – erkölcsileg szinte felmentve a tetteseket, akiket pedig az igazságszolgáltatás jó, ha megbüntet kétezer dinárral – és még sok másik esetben is. Felesleges Jónásként keseregnem, ma magyar magyarnak farkasa. Ott marunk gyűlölködve egymásba, ahol érünk. A gyűlölet azonban nem a valóságból táplálkozik, hanem a másik személy gyalázatosan meghamisított és leegyszerűsített képét veszi célba. Nem látjuk a másikban a szeretetreméltó embert, csupán a gazembert. A szörnyeteget. Az pedig részben mi vagyunk, hiszen saját gyengeségünket és bűneinket gyűlöljük a másikban.
