Időről időre el kell hagynom a várost. Olyan kényszer ez, amelynek nem tudok ellenállni, mert érzem, ez az ellenállás megbosszulná önmagát. Ezért nem is tiltakozom. Ilyenkor már a kis, elhagyatott utcákon tett séta sem segít, nem hallom meg a fák között megbúvó madarak csicsergését, úgy érzem, nincs a közelemben olyasmi, ami építhetne, gyarapíthatna. Csak rombol, éget, mar belülről. Gyűlölöm a naponta megtett útvonalat, az utcák minden kanyarulatát, a város minden szegletét. Tudom, ha nem megyek el és nem találok magamnak egy pontot, amellyel még nem ismerkedtem meg, maga alá gyűrnek a mindennapok.
Legszívesebben szőlőtőke lennék Baranya lankáin. Évente több mint kétezer órát sütne, simogatna, néha égetne is a Nap, de én akár üvöltve a fájdalommal is megtűzdelt gyönyörűségtől, élvezném minden percét. Magamba szívnám sugarainak minden erejét, hogy később kedvezzek vele a föld lakóinak. A kisgyermeknek, aki lopva odasurranna tőkémhez, mohón letépné fürtjeimet, belém harapna, én pedig roppannék, mézédesen olvadnék szét szájában, s újra meg újra arra vágyna, hogy megízleljen. Aztán jót tennék a gazdámmal is, aki óvna, figyelne, válogatna, hogy a megfelelő pillanatban leszedjen, fürtjeim minden egyes szemét kipréselje, hogy végül kitartó munkával és szakértelemmel belőlem gondűző nedűt készítsen. Élvezném azt a pillanatot, amikor orrához, szájához emelve minden érzékszervének örömet okoznék. Hordókban érlelődnék, kísérleteznének rajtam, mi tesz a legjobbá, legfinomabbá, mikor lesz a színem téglavörös és mikor mélybordó, illatom aszalt szilvához hasonló, ízem rohadt avarra emlékeztető. Dicsekednének velem és időről időre megízlelnének, hasonlítanának, mitől lettem jobb, rosszabb, mint az előző évben, milyenek voltak az időjárási viszonyok és szerettek-e eléggé. Mert bizony attól is függne illatom és zamatom.
Tőkém a következő tavasszal izgatottan várná a dolgos kezek érintését, tudná, hogy a téli pihenő után, amikor termésével és annak végtermékével foglalkoztak a leginkább, újra minden figyelem felé irányul. Nőne, gyarapodna, még szebb, még ropogósabb szemeket érlelne. Ha megfelelőek volnának a körülmények és gondoznák. De hiszem, hogy Baranya lankáin csak boldog lennék, hiszen ott évente akár kétezer órát is süt a nap, erdők és mezők váltják egymást.
Egy ilyen utazást követően egy ideig itthon is hallom a madarak csicsergését. Feltűnően zöldebbnek tűnnek a fák, színesebbnek a kertek. Időben ki tudok kelni az ágyból és a napi feladatok, gondok is könnyebben elvégezhetőnek, megoldhatónak tűnnek. Újra élvezhető a kerékpározás, újszerű az út, az utca, a rajta bandukoló emberek, újra hihetőnek tűnik, hogy boldognak lenni itt is lehet. A kitűzött célok ismét láthatók, nem fedi be őket valami furcsa tejszerű köd.
Most ez van. Most hiszek, látok és érzek. Minden érzékszervemmel. Hallom a madarak csicsergését, és az én városomban is süt a nap. Nem tudom, meddig tart majd ez a biztonság, de most élvezem minden percét. Amint azonban elbizonytalanodom és a madarak hangját kezdi elnyomni a városi zsivaj, összekuporodom, megtöltöm a hatalmas üvegpoharat. De csak egy ujjnyit töltök bele a piros nedűből. Hagyom szellőzni, közben izgatottan várom, hogy érezzem illatát, megízleljem. Orromhoz, majd számhoz emelem, lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy szőlőtőke vagyok Baranya lankáin.
