Kínai kancsó. Ez a címe annak a remek Kosztolányi-novellának, amely pénzügyi stúdiumunk nyitányát képezné. A helyszín Budapest, a múlt század harmincas éveinek elején, s adva van egy igen szerény körülmények között élő házaspár, a főszereplő viszont az igen magas, fehér porcelánból készült kínai kancsó, a családi ereklye, amit a férj örökölt. S amely ott állt az ebédlő egyik sarkában, az ablak mellett, a nyiszlett bútorok árnyékában. Egy belvárosi régiségkereskedő hatalmas summát ígért érte, de nem adták, másnak sem. Az elmaradt számlák és az állandó pénzzavar közepette a kancsó volt a soha ki nem játszott utolsó kártya, a mentsvár. Egy napon aztán udvariassági látogatást tett náluk az őket eddig is olykor kisegítő dúsgazdag Martiny úr, aki a gyengén megvilágított helyiségben egy óvatlan pillanatban a kancsóra próbált támaszkodni, amely eldőlt, s azonnal apró darabokra tört. Ekkor köszöntöttek be a remény napjai: a házaspár biztosra vette, hogy a mágnás busásan kárpótolja majd őket. Múltak a hetek, a hónapok, aztán Martiny úr már a francia Riviéráról is visszatért, s akkor, nos akkor – egy véletlen találkozás alkalmával – kiderült, az uraság egyszerűen megfeledkezett az esetről.
Férj és feleség napokig kerülte a témát, egy este aztán a férfi kitört: „Ma minden a pénz, nincs más hitünk, nincs más mértékünk. A tudásnak, a meggyőződésnek ma sehol a világon nincs becsülete!” A feleség pedig végül a következő szavakkal zárta a történetet a barátnőjének: „Én, kérlek, valóban örültem, amikor Martiny eltörte a vázánkat. Talán vártam valamit, talán reméltem valamit. Sőt most, hogy már semmit se várok, semmit se remélek, még mindig örülök, hogy ő törte el, és nem más valaki”.
Azaz mégiscsak létezik némi különbség, ha legbecsesebb értékünket egy gazdag ember teszi tönkre, s nem egy ágrólszakadt. Egyrészt talán illőbb, másfelől meg mégis marad valamicske remény. A spirituális tanok szerint azonban a remény, önmagában véve, még nem elegendő. Az embernek először is arról kell meggyőznie önmagát, hogy rászolgál a földi javakra. „Megérdemled, hogy annyi pénzed legyen, amennyi jólesik” – szól az első tanítás. S fel kell szabadítanunk magunkat a hamis illúzió alól, hogy félelemnek és pénznek köze lenne egymáshoz. Elhárítva az aggályokat a tanítás máris folytatódik: „Kérd azt, amit szeretnél és tudd, hogy megadatik, mert azzal, hogy kérted, már el is indult feléd”. Ehhez praktikus tanács is járul: napközben csak annyit kell tenned, hogy jól érzed magad. Bármi aggaszt, vagy félelmet kelt benned, tedd félre. S a gondolat ereje eredményhez vezet.
Meglehet, sokak számára nem elég vonzó az elképzelés, miszerint a pénz – az energia egyik formájaként – engedélyezésünkkel felénk áramoltatható, s a meditatív gyakorlatok helyett többen inkább a tőzsdével próbálkoznának. Nos, számukra mindenképpen iránymutatóak lehetnek a bölcs spekuláns, André Kostolany magyar nyelven is hozzáférhető munkái. Szerzőnk nem tévesztendő össze sem Kosztolányi Dezsővel, sem az egykor rendkívül népszerű karmesterrel, André Kostelanez-cel. 1906-ban született, Budapesten, s a hosszú (egészen az ezredfordulóig tartó) élete során huzamosabb időt töltött Franciaországban, az Egyesült Államokban, Németországban és Svájcban. Az egyetemen filozófiát és művészettörténetet tanult, utána került külföldre. A német birodalom 1930 körül bocsátott ki kötvényeket, Kostolany ezeket 1946-ban vásárolta fel (amikor mindenki szabadulni akart tőlük), az ezer frankos névérték egynegyedéért, szinte egyedül bízva abban, hogy a németek ismét talpra állnak. A befektetése több ezerszeres hasznot hozott.
Igazából egyébként a zene iránt vonzódott (az egyik szenvedély), így tartozott ismeretségi, baráti körébe például Bartók Béla, Richard Strauss, Lehár Ferenc és Kálmán Imre – de maradt a pénz világában (a második szenvedély). Gyakran hangoztatta: „Akinek sok pénze van, annak lehet spekulálni, akinek kevés a pénze, annak nem szabad spekulálni, akinek pedig egyáltalán nincs pénze, annak muszáj spekulálni”. Ám ő mondta szintén: „A biztos tipp egyenlő a bukással”. Amivel mi, átlagpolgárok, persze nem megyünk valami sokra. Még mindig előnyösebbnek tűnik, ha az embernek van otthon, a szoba sarkában egy értékes kínai kancsója. Biztonságos helyen.
