Amikor egy héttel ezelőtt a Magyar Nemzeti Tanács elnökével beszélgettem a nemzeti összetartozás napja, illetve a trianoni békeszerződés kapcsán, nem is gondoltam volna, hogy a beszélgetés alapján készült írásnak lesz bármiféle visszhangja. Azt pedig még kevésbé feltételeztem, hogy a legérdekesebb és legelgondolkodtatóbb visszajelzések a szerb közösségből érkeznek majd. A szóban forgó írás szerb fordításban is felkerült lapunk honlapjára, innen vette át a Beta hírügynökség, majd a B92 RTV honlapja. A B92 az írás azon részét jelentette meg, amelyben az MNT elnöke arról beszél, hogy tévednek azok, akiknek az állítása szerint Vajdaságban 50 év múlva nem élnek majd magyarok.
A szerb olvasók nagy része nem értette, miként és miért tűnhet el egy kisebbségi közösség valamely területről. Legtöbbjük igencsak felháborodott, és megállapították, hogy ha az MNT elnökének tudomására jutott a magyarok eltűnésének lehetősége Szerbiából, akkor erről értesítenie kellene az államfőt, az ügyészséget, a háborús bűnök felderítésével megbízott ügyészséget, illetve más állami szerveket. Ezekből a hozzászólásokból egyrészt azt a következtetést lehet levonni, hogy a többségi nemzet szerint egy kisebbségi közösség csakis erőszak útján tűnhet el bizonyos területről. A történelem során természetesen volt rá példa, hogy a véleményem szerint szellemileg megbomlott jelzővel illetendő emberek népirtás útján próbáltak „megtisztítani” területeket bizonyos nemzeti vagy vallási közösségektől. A legdrasztikusabb módszerek mellett azonban különböző sajnálatos, de többé-kevésbé természetes tényezők is hozzájárulnak a nemzeti kisebbségek fennmaradásának veszélyeztetéséhez: a fehér pestis, az asszimiláció és az elvándorlás. Nem részletezném, hiszen ezt az írást várhatóan olyan emberek olvassák majd, akik nagyon is jártasak ebben a témában.
A B92 olvasóinak hozzászólásából az is ismét megerősítést nyert, hogy a többségi nemzet nem ismeri a kisebbség életét, gondjait. Ez hatványozottan érvényes a belgrádi átlagemberre és a fővárostól délebbre eső területek lakosságára. Számukra a kisebbség gyakran az a csoport, amely folyamatosan követel magának valamit, leggyakrabban különféle jogokat, és amelyet olykor szeparatista törekvésekkel vádolnak. Ez már csak annak függvényében is érdekes, mivel Szerbia egyik sokat emlegetett különlegessége etnikai tarkasága: az ország lakosságának nagyjából 15 százaléka valamelyik nemzeti kisebbségi közösség tagja. Ha Koszovót nem számítjuk az ország területébe, akkor a magyarok az ország legnépesebb kisebbsége. Ennek ellenére a többségi nemzet többsége nem ismer bennünket. Ha választ kellene adnom a költői kérdésre, hogy miért is van ez így, és nem bonyolódok bele az egyértelmű tények részletes elemzésébe, akkor megkockáztatom az állítást, hogy mi is hibásak vagyunk. A vajdasági magyarság egy – vagyis inkább nagy – részét mindig is az el-, és bezárkózás jellemezte. Ugyanakkor ha folyamatosan függöny mögé bújunk, és egy kis belátást sem engedünk életünkbe, akkor nem ismerhetnek meg bennünket, életünket és ennek függvényében gondjainkat sem.
Öt politikai pártunk legtöbbje szintén e szerint az elv szerint működik, pontosabban nem működik, és néhányuk szalonképes sértésekkel illeti legnagyobb politikai csoportosulásunkat, amiért az „versenypártként” lép fel. Most ismét naivan felteszem a kérdést, hogy vajon mi mást tenne bármelyik, így kisebbségi párt is, amely legfontosabb feladatának a közösség érdekeinek képviselete, illetve a megmaradásáért folytatott küzdelemnek kellene lennie. Ennek az országnak még mindig Belgrád a fővárosa, és ha azt akarjuk, hogy Szerbia északi végein – ami mindig is magyar föld volt – magyarként maradhassunk meg, fejlődjünk és élhető jövője legyen utódainknak, akkor politikai képviselőinknek itt kell pozícióba jutniuk, és nem az anyaországban.
Ha nyitunk a többségi nemzet felé, ha olykor elhúzzuk függönyeinket, elsajátítjuk az ország hivatalos nyelvét, abban az országban küzdünk az érvényesülésért, ahol élünk, az még nem jelenti azt, hogy lemondunk nemzeti öntudatunkról. Nem a beolvadás és az „elszerbesedés” a cél, hanem az, hogy ismerjenek bennünket, életünket, sikereinket, küzdelmeinket. Ez az egyik oka annak, hogy a Magyar Szó honlapján év eleje óta szerbül is olvasható írásaink egy része. Pedig amikor bevezettük ezt az újítást, igencsak sértő kommentárok formájában kellett szembesülnünk olvasóink elmarasztaló véleményével és motivációnk meg nem értésével. Egyesek szerint ezzel a „szerbeket” és az ország pillanatnyilag uralkodó pozíción lévő pártját kívánjuk kiszolgálni. Továbbra is kitartunk abbeli meggyőződésünk mellett, hogy újításunkkal egy kicsit hozzájárulunk ahhoz, hogy az ország nem magyarul beszélő polgáraiban fokozatosan tudatosuljon: Vajdaságban él egy nem is olyan kis számú magyar közösség, amelynek tagjai nemcsak néptánccal és énekléssel, illetve pörköltfőzéssel töltik mindennapjaikat.
Arra is érdemes lenne választ kapni, hogy a B92 honlapján megjelenő írást olvasva a szerb ajkú olvasók első asszociációja vajon miért kapcsolódott az erőszakhoz és a népirtáshoz. Ez sokat elárul az emberek lelkiállapotáról, és arról is, hogy mennyire ivódott belénk az erőszak, illetve az attól való félelem. Az okokat ezúttal nem elemezném, magától értetődőek. Az viszont vigasztaló, hogy a kommentárokat írók mindannyian felháborodtak annak az – ebben az esetben téves – lehetőségnek a hallatán, hogy valaki el kívánja üldözni a magyarokat szülőföldjükről.
