Valamikor szelídebb korokban nem fejeződött be úgy a tanév, hogy a diákok és a tanáraik a tavaszi, kora nyári verőfényben ne kerekedtek volna föl, és jól szervezett iskolakirándulás keretében ne látogatták volna meg a hazának egy-egy nevezetességét: történelmi emlékhelyét, természeti csodáját, fürdőjét vagy a nemzet valamely nagy alakjának szülőhelyét. A XIX. század végtől már miniszteri rendelet írta elő, hogy a végzős növendékeket – ismereteik gyarapítása és látókörük szélesítése céljából – osztálykirándulásra kell vinni. Fontosnak ítélték, „hogy a tanuló ne csak lakóhelyének szűk látóköréből lépjen a nagyvilágba, hanem gyűjtsön magának elegendő tapasztalatokat más életviszonyokról, különböző szokásokról és életmódokról”. Nem titkoltan a hazafias nevelés elmélyítésének szándéka rejlett e törekvés mögött, s ettől kezdve az iskolai értesítőkben megszaporodtak az élménybeszámolók. Vidékünk minden, magára valamit is adó középtanodája, reál- vagy polgári iskolája, al- vagy főgimnáziuma országismereti kirándulásra vitte növendékeit, hogy belopja szívükbe a magyar haza szeretetét. Így jutott el a Tisza-parti parasztfiú Erdélybe, a Magas-Tátra vidékére, az Aldunára, vagy – ami mindenkinek titkon dédelgetett vágya volt – Fiumébe és a magyar tengerpartra. Az ó-kanizsai ifjak 1905, az óbecseiek 1909, a palánkaiak 1910, a pancsovaiak pedig 1911 tavaszán látogattak az Adriára, ahol – az iskolai értesítők tanúsága szerint – életre szóló élményekkel lettek gazdagabbak.
Nem maradtak ki a sorból az újvidéki polgári fiúiskola diákjai sem, akiket történelemtanáruk, Avar Gyula 1908. június 23-a és 29-e között vezetett az akkori Fiumébe, hogy a feledhetetlen egy hét során végiglátogassák Abbázia, Portoré és Baccari, valamint a környező szigetvilág valamennyi csodáját. S jóval Kosztolányi Dezső előtt diákjai hangosan üdvözölték a sziklák között a hajnali ragyogásban fölbukkanó tengert. „Lič után lefelé haladunk – írta Fiumei tanulmányutunk című beszámolójában maga Avar tanár úr –, s Plase előtt egy kiáltás: a tenger! A Karszt nem érdekel, mindenki a vizet nézi, mely lent a messziben kéken tündököl. S egyenként hol feltűnnek, hol eltűnnek Portoré, Bakar, Fiume, Abbazia, Voloska, Lovrana, Veglia és Cherso. A Monte-Maggiora pedig büszkén tekint le féltett kincsére: a tengerre.” S a diáksereglet az elkövetkező napokban ujjongó lélekkel lepi el a kikötőt, a mólókat és az óváros sikátorait.
Avar Gyula 1909-ben erdélyi tanulmányútra, 1911-ben a Magas-Tátrába, 1912-ben a Balatonra, és onnan tovább Budapestre, 1913-ban pedig az Aldunára vitte a tanítványait, hogy megmutassa nekik a nagyvilág és a magyar haza határtalan szépségeit. A tanulságot is maga vonta le egy ugyancsak életre szóló, nagy utazása során. A lelkes tanár ugyanis – az antik világ művészete és a reneszánsz emlékek tanulmányozása céljából – 1909. június 28-a és augusztus elseje között „minisztériumi államsegéllyel” Itáliába utazott. Olaszországi tanulmányutam című beszámolójában ismét az Adria, Fiume és a Monte-Maggiore szépségét csodálva vetette papírra: „átjár az öröm, a büszkeség, egyszersmind az alázatosság érzése. Azt hiszem, az emberi szív is úgy nemesedik, ha minél többször, s minél gyakrabban tanúja az elévülhetetlen, az örök szépségnek.” Ilyen indíttatással már játszi könnyedséggel fedezte fel a derű és az antik világ művészete közötti szoros összefüggést. Azokat, akik a verőfényes ég alatt derűben és folytonos vidámságban élnek, ne kísértené meg a múzsa? Nincs semmi titok az antik művészetek tökéletességében: „Könnyen faraghatott az, aki a lelkével faragott.”
A szépség iránt oly fogékony Avar tanár úr nem sokáig maradt Újvidéken, egy 1913. július 10-én kelt miniszteri rendelettel Kispestre helyezték át, s ez új lehetőségeket jelentett a számára. A megkisebbedett magyar hazában sikeres ifjúsági író lett belőle, számtalan pedagógiai mű és tankönyv került ki a tolla alól, melyek közül talán a legnépszerűbb és a legsikeresebb a Gyulai Istvánnal közösen írt A magyar nemzet története a mohácsi vészig című könyve. Az 1914-es iskolai évkönyvből kiderül, Újvidéken mindösszesen 8 évet és 7 hónapot töltött, de egészen bizonyosan tiszta szívű, bölcs ifjakat nevelt a hazának.
