Újságírói pályafutásom kezdetén nagy izgalommal készültem első tüntetésemre. Azt gondoltam, hogy az az igazi munkakörnyezet egy tollforgató számára. A helyszínen aztán rövidesen elszállt lelkesedésem, és csak szomorúságot, haragot éreztem: a kormány impozáns épülete előtt leginkább idős nénik és bácsik gyülekeztek, rezgő kézzel tartották a magasba transzparenseiket, és kolompjaikkal, sípjaikkal igyekeztek hangosak lenni. Korukra és valószínűleg felindultságukra való tekintettel valóban rezgett a kezük, nem az olykor előtörő újságírói hajlam a túlzásokra szól belőlem. Leginkább annak az elegáns, finoman kisminkelt és minőséges parfümmel illatosított hölgynek a képe maradt meg emlékezetemben, aki szinte megállás nélkül fújta sípját. Egy hozzá hasonló hölgyet inkább egy múlt század eleji kávéházban tudnék elképzelni, mint mondjuk a Moszkva hotel kényelmes foteljeiben, vagy a Duna-parti sétányon, de semmiféleképpen sem egy utcai tüntetésen. De Szerbiában semmi sem nyuszitojás és habpuszi, nem egyszerű öregnek lenni, mint ahogyan fiatalnak sem, és nem könnyű megkapni, vagy visszakapni azt, ami egyszer a miénk, vagy felmenőinké volt. Szerbia egyik örökzöld témája a vagyon-visszaszármaztatás, illetve ennek a folyamatnak a meg nem kezdése. Ennek apropóján hangoskodtak első tüntetésemen a nyugdíjas korú idősek is.
A második világháborúban és az azt követő kommunista rezsim korszakában elkobzott vagyon egykori tulajdonosai, illetve az ő örököseik immár tíz éve küzdenek azért, hogy az állam egy jogszabály keretében rendezze a restitúció kérdését. Mint oly gyakran, ígéretben nem volt hiány, tettekben azonban annál inkább.
Az október 5. utáni rendszerváltást követően három törvénytervezetet is elkészítettek, mindhárom eljutott a parlament iktatójáig, eljárásba azonban egyik sem került. A Pénzügyminisztériumban most írják a negyedik változatot. Milan Parivodić, korábban egy ma már nem létező, a külkereskedelmi kapcsolatokért felelős tárca vezetője, aki a második Koštunica-kormány idejében részt vett az egyik törvénytervezet írásában, elmondta, hogy a negyedik törvénytervezet írói nagyjából csak átmásolták a korábbi tervezet szövegét. A leglényegesebb módosításokat állítólag a természetbeni visszaszolgáltatással kapcsolatos szakaszok tartalmát illetően történtek. A szerb államvezetés egyébként éppen ettől a megoldástól ódzkodik a leginkább, előbb fizetnének kártérítést, mintsem, hogy azt adják vissza, amit a korábbi rezsimek elkoboztak.
Božidar Đelić kormányalelnök februárban jelentette ki, hogy a természetbeni restitúció az esetek többségében lehetetlen, mivel a szóban forgó ingóságokat az állam javarészt eladta a magánosítás alkalmával. A Szerbiai Restitúciós Hálózat ennek éppen az ellenkezőjét állítja. Kimutatásaik szerint az elkobzott vagyon 97 százaléka valamilyen földterület, a földek pedig még Szerbiában sem vándorolnak egyik helyről a másikra. A hálózat szerint az állam a természetbeni visszaszolgáltatás elutasításával is a mágnásokat szolgálná ki, mivel a területtervezésről és építkezésről szóló törvény módosításánakértelmében a majdan magánosításra kerülő közvállalatok új tulajdonosai automatikusan és térítésmentesen a vállalathoz tartozó földterület tulajdonosaivá válnak. Azt még senki sem közölte, hogy ezzel mennyi állami tulajdonban lévő, gyakran elkobzott földterület kerülne bizonyos kivételes helyzetben lévő üzletemberek kezébe.
A restitúciós hálózat azt is nyilvánosságra hozta, hogy a kormány az Európai Bizottság kérdőívének az állami vagyonra vonatkozó kérdéseire válaszolva az állami tulajdon 70 százalékát nem tüntette fel, pontosabban fogalmazva: elhallgatta. A hálózat szerint az államhatalom ezzel szerette volna alátámasztani a természetbeni vagyon-visszaszármaztatás megvalósításának a lehetetlenségét.
Đelić szerint a természetbeni vagyon-visszaszármaztatás és a pénzbeli kárpótlás kombinációja a legideálisabb megoldás, bár azt is hozzátette, hogy a pénzbeli kárpótlással az állam a mezőgazdaságtól, oktatástól, tudománytól, infrastrukturális fejlesztésektől vonná meg az eszközöket, ezért csak szerény kárpótlásra számíthatnak az érintettek. Tekintettel arra, hogy Szerbiában élünk, kétlem, hogy ez a kijelentés bárkit is meglepett volna. Megjegyezném, hogy a kormányalelnök valószínűleg nem számolt azokkal a plusz bevételekkel, amelyek többek között adó formájában folynának be az államkasszába, ha a régi-új tulajdonosok elkezdenének vagyonadót fizetni visszakapott tulajdonuk után. Arról nem beszélve, hogy a tulajdonjog rendezése után Szerbia sokkal vonzóbbá válna a külföldi befektetők számára.
Még gyerekkoromban megtanultam, hogy a másé az nem az enyém, vagy ha esetleg elvettem valamit, azt vissza is kell adnom. És azt kell visszaadnom, amit elvettem, nem pedig egy harmadik dolgot. Ha pedig esetleg megrongáltam, vagy elveszítettem az eltulajdonított dolgot, akkor megkérdezem a megrövidítettet, hogy számára milyen kárpótlás lenne a legmegfelelőbb. A homokozó szabályai az államra úgy tűnik, nem érvényesek. Az államvezetés motivációja, céljai és érdekei valószínűleg nem férnek össze a paraszti és gyermeki becsülettel.
Akármi is történik ezt a csontig lerágott témát illetően, valaminek nagyon gyorsan történnie kell, ha év végéig el kívánjuk nyerni az Európai Unió tagjelölti státusát. A vagyon-visszaszármaztatás, illetve a tulajdonjog védelme az egyik olyan terület, amelyet illetően az EB reformot követel, egyébként nem valószínű, hogy pozitív lesz számunkra a sokat emlegetett országvélemény. Parlamenti berkekben úgy vélik, hogy az államvezetés ezúttal nem engedi meg magának a törvényről való elegáns megfeledkezést. Valamilyen jogszabályt majdcsak összeállítanak, ha másért nem, akkor az unió egyre komolyabb nyomásgyakorlása miatt – hallottam egy parlamenti képviselőtől.
Igen, azt már láthattuk, hogy Szerbia esetében fenyegetőzni kell ahhoz, hogy az ígérgetést érdemi tettek kövessék. Így volt ez Ratko Mladić esetében is, akit csak akkor tartóztattak le, amikor egyre komolyabbá vált a hágai törvényszék és az EU nyomásgyakorlása. Ha meg is tették, amit elvártak tőlük, a keserű szájíz megmarad: édesanyám is sokkal elégedettebb volt, ha úgy voltam jó kislány, hogy előtte nem kellett ordítoznia velem, vagy sarokba állítania.
