Régmúlt idők tavaszi kirándulásairól írtam e helyütt a közelmúltban, és nem titkolt együttérzéssel idéztem meg azt a kort, amikor még a pedagógusok – helyesen felfogott hivatástudatból – a szépre, a jóra, a közösség és a haza szeretetére nevelték az ifjakat. Hogy erre a szülőföld, vagy a távolabbi tájak szépségeit is felhasználták – úgy érzem, külön is a javukra írható. Jött is mindjárt az álnév mögül a fröcsögés, az a bizonyos TukacsT leszögezte: „A későbbi tanulmányi kirándulásokat saját gyerekkorából az Író Úr nyilván komonista embergyűlöleti indoktrinációnak tartja.” Nem igazán értem, hogy ez kérdés volt, vagy állítás, netalán számonkérés, ám azon túlmenően, hogy a névtelen üzengetést mérhetetlen hitványságnak tartom – az ilyeneknél még a Zrínyi Miklóst felkoncoló, titokzatos vadkant is többre tartom – tetszett a felvetése. Miért ne írnám meg a „komonista” világ „indoktrinált” kirándulásait? Voltak olyan tanulságosak, mint a korábbi korszakokéi.
Hazafias „doktrinációra” a gimnáziumban került sor, a volt partizán tanárnő (nevezzük Milicának) – aki a filozófia tudományát volt hivatott belénk ojtani, ám a jól értelmezett marxizmusig sem jutott el – kezébe vette a nevelésünket. Így adódott, hogy amikor Platón államáról kellett volna tanulnunk, mi a VIII. rohambrigád hőstetteiről hallgattunk előadást, amikor pedig a francia felvilágosodás eszmei mögöttesével kellett volna megismerkednünk, teli torokkal fújtuk a Petőfi brigád indulóját: „Elvtárs ma még tán csak öt perc az élet, / öt perc, és nincsen tovább.” Szegény Milica nem is sejtette, hogy ez a dal „Bajtárs” megszólítással a legszebb magyar honvéd-indulók egyikeként vált ismerté, csak hát a „túldoktrinált” világban a dolgok erősen összekeveredtek. És ez még mind nem volt elegendő, a legjobb szavalónak meg kellett tanulni az ismeretlen szerző börtönversét is, hogy a megfelelő intonációval elrebegje: „Mint tágra nyílt szememből a könnyek, / oly vigasztalanul jönnek, / és mennek, és múlnak a napok”. Amikor évekkel később A vajdasági ég alatt című költészeti antológia a kezembe került, megtudhattam, hogy ezzel a verssel kezdődik a jugoszláviai magyar költészet.
Kellő „doktrinációval” tehát méltó módon felkészítették a diáksereget a bolmáni emlékmű megkoszorúzására. És a 16–18 éves sihederek bőszen üvöltöttük a partizán-indulókat, a Kozarát, a Druže Titót és ki tudja még mit nem, majd szavaltunk és koszorúztunk, Milica tanárnő pedig láthatóan nagyon boldog volt. Hozzá kell tennem: mi sem szomorkodtunk, örültünk annak, hogy a dunai kompok buszokkal együtt vittek bennünket át a tavasszal hatalmasra duzzadt vízen, hogy kiváló halászlét kaptunk a kiskőszegi csárdában, aki pedig azt is tudta, hogy az ősi Baranya földjére lépett, az külön is a szívébe zárta ezt a kirándulást.
A „doktrináció” következő állomásaként már a kragujeváci emlékparkba vitték a gimnazistákat. Előbb persze megtanultuk Desanka Maksimović Véres rege című költeményét (Fehér Ferenc magyar fordításában is!), és történelmi felkészítőn vettünk rész, amelyen a fasiszta gonosztettekről szerezhettünk újabb és újabb ismereteket. Megindultan és mélyen magunkba szállva jártuk be az emlékpark ösvényeit, és sirattuk a cipőpucoló fiút, aki megtagadta a megszálló csizma suvickolását, amiért őt is kivégezték. Őszintén hittük, hogy ami ott történt, az égbekiáltó gazemberség, amire tisztességes embernek örökké emlékeznie kell. És ezt így gondolom a srebrenicai mészárlás után is, immár kellő „indoktrinációval”!
Mégis, a legszebb emlékek az ószerbiai kolostorokról maradtak fenn, igazán felkészült szerb irodalomtanárunk oly sok szépet és okosat mondott a szerb nemzet múltjáról, a délszláv népek történelméről, az írásbeliségről és a hitvilág titkairól, hogy néhány mondata negyven év múltán is elevenen él bennem, és ha lehunyom a szemem, együtt csillannak meg az ohridi tó kristálykék vizével. És ezt nem mossák ki az emlékezetből a kilencvenes évek erősen „doktrinált” szerb háborúi sem. A legszebb, a legemlékezetesebb kirándulásra érettségiző diákként utaztunk, tanáraink négy évi sikereink elismeréseként Fiumébe vittek bennünket.
