Az erdélyi magyar sajtó két évszázados története során soha nem volt annyira szabad, mint az elmúlt húsz évben. Ezt sokan a média magánosításának tulajdonítják, a politikai és gazdasági cenzúra korábbi erőteljes megnyilvánulását tekintve én is hajlok erre a véleményre, ám megtörténhet, hogy tévedek, mint a jeles erdélyi magyar író, Szabó Gyula, aki egy kerti beszélgetés során megvallotta, azt hitte, a szocializmus eredménye a kerékpár elterjedése szülőfalujában, Homoródalmáson.
Vizsgáljuk meg, mi a magánosítás diszkrét bája és baja!
KINEK AZ URA A CENZÚRA?
1989 decembere előtt a romániai újságok, folyóiratok a Román Kommunista Párt tulajdonában és irányításával jelentek meg. A legsötétebb korszaka a sajtótörténetnek a hetvenes évek végén kezdődött, amikor Romániában hivatalosan eltörölték a cenzúrát. Az ötlet a pártfőtitkártól, Nicolae Ceausescutól származott, aki elnöki rendelettel megszüntette a Sajtóigazgatóságot.
Cenzúráról, mivel nincs, több szó ne essék – üzente meg a diktátor a Nyugatnak és saját országa értelmiségi rétegének. A hatalom biztos volt benne, hogy a három évtizede tartó diktatúra, az öncenzúra és a kölcsönös megfigyelés kitűnően helyettesíti majd az intézményt. És valóban! A kommunista önkény egyik legfélelmetesebb eszköze a hetvenes évek végétől a hivatalosan megszüntetett cenzúra lett. A cenzorok kezdetben szűk látókörű bürokraták voltak – írja Norman Manea –, később azonban egyre több művelt, intelligens, ám cinikus, kiváltságokra vágyó értelmiségi szegődött a szellemi inkvizíció szolgálatába.
A Szocialista Kultúra és Oktatás Tanácsa Olvasói Szolgálatának jóváhagyása nélkül a nyolcvanas években gyakorlatilag egy gyászjelentőt sem lehetett kinyomtatni. A félreérthető sajtóhiba főbenjáró bűnnek számított, a „tisztafej”, a szerkesztő, bizonyos esetekben a főszerkesztő újságírói karrierjének végét jelentette.
A diktatúrában az újság(író)nak nem lehetett és nem is kellett állást foglalnia egy-egy ügy helyességének tekintetében. Az abszolút igazság birtokosa a hatalom volt, az attól eltérő vélemény nem kaphatott nyilvánosságot.
BÁJOS NAIVSÁG
Az 1989-es rendszerváltáskor főszerephez jutott a sajtó, amely felelőssé vált azért, hogy a közérdekű információk eljussanak az állampolgárokhoz, akik ezáltal részeseivé válhatnak a demokratikus rendszernek. A Román Kommunista Párt egyik napról a másikra eltűnt, így megszűnt a politikai cenzúra is. A lapok továbbra is a Megyei Sajtó Adminisztrációs Irodák gyámsága alatt jelentek meg, egységes könyvvitellel, de valójában önálló gazdálkodással. (Például Brassó megyében a sajtó adminisztrációs irodához tartozott a Drum Nou román, a Karpaten Rundschau német és a Brassói Lapok című újság.)
1993-ban írta ki az Országos Privatizációs Bizottság a sajtó magánosításáról szóló versenytárgyalást.
A lapokat jelképes összegért vásárolhatták meg a szerkesztőségek alkalmazottjai, így jöttek létre a lapkiadó kft.-k. Az erdélyi magyar megyei lapok – két újság kivételével – kft.-ként működtek.
A két kivétel a ma is a Hargita megyei önkormányzat tulajdonában levő Hargita Népe és a magánalapítványi tulajdonban lévő kolozsvári Szabadság. Magyarországi alapítvány tulajdonába került a Hírlap-hálózat (a Csíki, a Gyergyói és a Vásárhelyi Hírlap). Magyarországi tulajdonosa van az Erdélyi Naplónak és a Krónikának.
Osztrák multinacionális cég vásárolta fel a Szatmári Friss Újságot és a Bihari Naplót az újságíró tulajdonosoktól. A felvásárlást követően kilúgozta a tartalmat, száműzte a hagyományos erdélyi műfajokat, az irodalmi riportot, a tárcát, a vezércikket, később a jegyzetet és a kommentárt, aztán a valós tartalmú hírt is, mert az esetleg árthat az üzletnek, sérthet olyanokat, akik lehetséges hirdetők.
Román tulajdonosa van a nagyváradi Reggeli Újságnak. Az irodalmi lapok (Látó, Korunk, Székelyföld, Várad) megjelenését a megyei tanácsok támogatják jelentős költségvetési összegekkel.
Az Új Magyar Szó című napilap alapítványi tulajdonban van és az RMDSZ a Communitas Alapítványon keresztül támogatja.
Máig az újságírók tulajdonában maradt: a sepsiszentgyörgyi Háromszék, a marosvásárhelyi Népújság, a Brassói Lapok. Ezek a szerkesztőségek már-már naivan őrzik a független újságírás lehetőségének meggyőződését. A gazdasági valóság, a gazdasági cenzúra azonban ugyancsak tépázza ezt a hitet.
A sajtó magánosításának Erdélyben megtapasztalt előnyei: függetlenség a politikai pártok befolyásától, korszerű marketing tervek alkalmazásának lehetősége, rugalmas humánerőforrás- és bérezési politika alkalmazása.
A média magánosításának hátránya a kiszolgáltatottság a gazdasági cenzúrának.
ÁFÁTÓL AZ ERDŐT
Arra a kérdésre, hogy szabad-e az erdélyi magyar média, nem lehet és nem szabad egyértelműen igennel vagy nemmel válaszolni. A válasz ugyanis rendkívül bonyolult. Számos gazdasági, jogi és társadalmi korlát szab ugyanis határt a romániai sajtószabadságnak.
Az Európai Unió Emberjogi Bizottsága az emberi jogokba foglalt, a sajtószabadságra vonatkozó XIX. paragrafust kommentálva leszögezte: a sajtópluralizmus biztosítása érdekében a kormányoknak olyan gazdasági, logisztikai és jogi kereteket kell létrehozniuk, amelyek szükségesek a média zavartalan működéséhez. Ezek a keretek Romániában egyelőre nem teret, hanem gátat szabnak a sajtópluralizmusnak.
A lapkiadók zöme korlátolt felelősségű társaságként működik, ugyanazok a gazdasági megszorítások, kötelezettségek vonatkoznak rájuk, mint bármilyen más termelő- vagy kereskedelmi egységre. Az adóterhek miatt egyre növekvő, állam iránti adósság a kilencvenes évek közepén kiszolgáltatta a lapkiadókat az adóhivatalnak.
A román állam a lapkiadókat jelentős adókkal és illetékekkel sújtja. A fizetési adók és illetékek a nettó fizetés 65 százaléka, az áfafizetés a számla kiállításának pillanatában kötelező (a nem inkasszált, esetleg soha ki nem fizetett, de leszámlázott összeg után is 24 százalékos áfát kell fizetni), áfakötelesek az adományok és a támogatások is.
Az önkényesen kirótt hatósági büntetések lehetősége is állandó fenyegetést jelent.
Hozzájárult a gazdasági kiszolgáltatottsághoz az áfa bevezetése is. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete több ízben kérte az RMDSZ képviselőit, hogy a sajtókiadványok esetében alkalmazzanak 19 százalék helyett 0 százalékos áfát. 2004-ben fogadta el a törvényhozás a sajtókiadványok esetében a 9 százalékos áfa-kulcsot, ami valamelyest könnyített a lapkiadók helyzetén.
Ám a gazdasági nehézségek miatt addig több száz (!) erdélyi magyar kiadvány jutott csődbe.
MINDEN(KI) MEGVÁSÁROLHATÓ
Az Adrian Năstase vezette szociáldemokrata kormány a megvásárlás taktikáját alkalmazta, precedenst teremtett. Kormányhirdetések preferenciális odaítélésével juttatta jelentős összegekhez a kormány politikáját támogató napilapokat, illetve azok megvonásával büntette a kormányt bíráló újságokat.
A romániai magyar lapok egyike sem részesült kormányhirdetések nyomán befolyó összegekből, miközben egy olyan piacon kellett megélnie, amely a nem is olyan burkolt állami támogatásokra épült.
A romániai magyar közéleti-politikai lapok két alapból pályázhattak támogatási összegeket: a Szülőföld Alaptól (amelynek helyét átvette a Bethlen Gábor Alap) és a Communitas Alapítványtól, amely a román kormány által az RMDSZ mint a romániai magyarság parlamenti képviselője számára kiutalt összegeket osztja.
A megpályázható összegek korábban nem haladták meg a lapkiadó cégek éves költségvetésének 1-1,5 százalékát, jelenleg a gazdasági válság miatt csökkent a reklámbevétel, így a támogatás a költségvetés 8–10 százalékát jelenti, tehát ezek az összegek nem biztosítják a kiadók megélhetését, illetve ezeknek az összegeknek a megvonása sem eredményezné a lapok megszűnését.
A bátortalanság és a szervilizmus alapján ennél nagyobbnak tűnik az erdélyi magyar lapok politikai kiszolgáltatottsága, függősége – hangzik el az ellenvetés. A függőség azonban nem pénzügyi, hanem ideológiai – elv-társi –, örökölt reflexeken alapszik, illetve azokon a tabukon, amelyeket a romániai magyar sajtó felállított a kilencvenes években néhány esetben túllépve a szükséges mértéktartás és körültekintés szintjét, káros öncenzúrát alkalmazva.
Van más buktatója is a magánosításnak! Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága már több mint száz éve megállapította: a terjesztés szabadsága épp olyan fontos, mint a kinyomtatás szabadsága, hiányában a sajtószabadság értelmét veszti. A Brassói Lapok, amely a két világháború közötti időszakban megjelenésének napján olvasható volt Budapesten, Bukarestben és Pozsonyban is, ma megjelenését követően két-négy nappal érkezne csak meg Kolozsvárra, ezért a lap lemondott ottani piacáról. Ráadásul a magánosított sajtóterjesztők az eladásból származó bevételeket féléves késéssel utalják át a kiadóknak, vagy legújabb módszereik szerint egyáltalán nem fizetnek.
A magánosítás bájjal és bajjal is jár.
Főszerkesztőként, laptulajdonosként még mindig csábít a függetlenség diszkrét bája – húsz év szabad újságírás nem sokak ajándéka! –, noha bajból egyre több van.
A szerző a Brassói Lapok főszerkesztője, lapunk erdélyi tudósítója
