Tegnap a legnagyobb déli hőségben Szabadkán a Harcosok Sorakozója lakótelep betonrengetegébe indultam.
Közel-keleti menekülteket kerestem, ugyanis szerkesztőségünkbe olyan hírek érkeztek, miszerint e lakótelep egyik játszóterének közelében iraki, afgán, vagy pakisztáni menekültek ücsörögnek a fűben.
Először azt gondoltuk, hogy arról a húszfős csoportról van szó, akik a múlt héten Horgos központjában töltöttek néhány napot. Egy fa tövében találkoztunk egy hűsölő társasággal, akik valamilyen arab nyelven társalogtak egymás között és nem beszéltek egyetlen számunkra ismert idegen nyelven sem. A huszonéves férfiakat végül a távolból kapta lencsevégre fotósunk, nem éreztük erkölcsösnek, hogy arcukba toljuk a fényképezőgép lencséjét, hiszen egyértelmű volt: nem vágynak a nyilvánosságra. Néhány perccel később egy hasonló kinézetű fiatalemberekből álló csoport haladt el mellettünk és telepedett le az első csoport közelében, egy másik fa tövében. Őket is csak a távolból fotóztuk le.
Végül egy árnyékos kávézóban találtunk arra a két menekültre, akik hajlandóak voltak beszélgetni velünk. A huszonnégy éves Razim és a harminckét éves Munir-Ahmed Pakisztánból érkezett Szabadkára. A rendőrségtől megkapták a tíz napig érvényes átmeneti tartózkodási engedélyt, annak lejárta után el kell hagyniuk az országot. Mindketten az Európai Unióba szeretnének eljutni. Razim elmondta, hogy eddig fejenként 7 ezer eurót költöttek el az illegális határátkelésekre, mivel a Pakisztán és Szerbia közötti országok határait egyik alkalommal sem törvényesen lépték át.
Pakisztánban túl sok a probléma, ott nem élet az élet, és soha nem is lesz jobb, ezért keltünk útra – magyarázta Razim.
– Csak az unióban van esélyünk egy jobb életre és jövőre. Más, jobb életet szeretnék, mint amilyenben Pakisztánban volt, és lett volna részem. Nem vagyok nős, de vannak szüleim, testvéreim és sok rokonom. Magyarországra szeretnénk átjutni a barátommal, abban reménykedünk, hogy ott kaphatunk tartózkodási engedélyt, vagy munkavállalási engedélyt. Nem szeretnénk Szerbiában maradni, itt nincsen munkalehetőség. Több rokonom is Németországban él, ők számomra a végcél. Szerbiában egyébként nincsen senki, aki segítene a határátlépésben, feltaláljuk majd magunkat. Nem bízunk senkiben sem, túl nagy a szerb maffia – foglalta össze Razim röviden, azt viszont nem akarta elárulni, hogy segítő nélkül hogyan kívánják átlépni a szerb–magyar határt.
Munir-Ahmed egyetemet végzett és üzletemberként dolgozott Pakisztánban. Az utóbbi tizenhat évben Szaúd-Arábiával üzletelt. Végül az állam csak úgy elvette a vállalatát.
– Pakisztánban nem lehet élni. Nincs esélyünk. Naponta legalább 300 ember hal meg robbantásokban. Képzeljék el, hogy milyen az, amikor egy olyan helyen, ahol 40–50 ember tartózkodik, hirtelen felrobbantja magát egy öngyilkos merénylő. Nekem családom, feleségem és két kisgyermekem van, szeretnék jobb jövőt biztosítani nekik. Azt tervezem, hogy fizetség ellenében Magyarországon elveszek egy magyar nőt és megszerzem az állampolgárságot. Később tovább megyek valamelyik másik országba és kiutaztatom a családomat is. Ha én megszerzem az EU valamelyik országának az állampolgárságát, akkor ők már nehézségek nélkül eljutnak hozzám. Nekem könnyebb, mert van pénzem. Ha van pénz, nincsen probléma – mondta Munir-Ahmed.
Razim ennél sokkal idealistább, hiszi, hogy munkát talál az EU-ban, pénzt kereshet és azután már semmi sem lesz lehetetlen, illetve nem kell érdekből megnősülnie. Azt a lányt veszem feleségül, akibe majd beleszeretek, és aki viszont szeret engem – jegyezte meg a beszédes és szép szemű Razim.
Razim és Munir-Ahmed egyébként nem azon menekültek csoportjához tartozik, akik a fák alatt húzták meg magukat, csupán véletlen egybeesésről volt szó. Ők nem lepődtek meg ezen, mivel elmondták, hogy Pakisztánból, Afganisztánból, Irakból, Indiából rengetegen menekülnek el és próbálnak eljutni az ígéret földjére, az EU-ba, Szerbia, illetve Szabadka pedig egy tranzit cél az utazás során. Razim és Munir-Ahmed nem kényszerül az utcán éjszakázni, hotelben béreltek szobát.
Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy csomóval a gyomromban álltam fel a két férfi asztalától. Sok szerencsét kívántam nekik, hogy teljesüljenek az álmaik és olyan életet élhessenek, amilyenre vágynak.
