Szerbia egyik legnagyobb veszteséget és tartozást termelő gazdasági alanyai a nagy országos közvállalatok. Az aktuális kimutatások szerint a Putevi Srbije tartozásai 300 millió eurót, a Szerbiai Villanygazdaság tartozásai egymilliárd eurót, a Bori Bányaipari Komplexum tartozásai 134 millió eurót tesznek ki. A Galenika gyógyszergyár tavaly 14 millió euró veszteséggel zárta az évet, a Jat Airways hazai légitársaság pedig 100 millió euró veszteséget valósított meg. A szerbiai közvállalatok nagyjából 98 százaléka veszteséggel működik. Az állam a költségvetésből hatalmas összegekkel próbálja életben tartani a tulajdonában lévő gazdasági létesítményeket.
A Galenikát, a JAT-ot és a Belgrádi Vásárt néhány évvel ezelőtt magánosítani próbálták, érdeklődők is voltak, de a forgatókönyv mindhárom esetben a Szerbiai Telekom idén nagy port kavaró magánosítási folyamatára hasonlított: kiírták a versenypályázatot, amelyben nem tüntették fel a minimális árat, a vállalat illetékesei és az államhatalom képviselői azonban pontos és végleges eladási árról beszéltek a sajtóban. A potenciális beruházók végül elálltak vásárlási szándékuktól.
A Galenika vezetősége, miután számlájukat zárolták, a napokban a sajtón keresztül szólította fel az államot egy újabb beavatkozásra, mert egyébként nem tudnak termelni és akkor gyógyszerhiány fenyegeti Szerbiát.
A téma kapcsán lapunknak MilanĆulibrk, az Ekonom:east gazdasági hetilap újságírója nyilatkozott.
– A kormány lépései egy csöppet sem ésszerűek. A Galenikáért két évvel ezelőtt 200 millió eurót szerettek volna kapni. A gyógyszergyár csak tavaly 140 millió euró tartozást termelt meg. Így könnyű kiszámolni, hogy az állam akkor is hasznot szerzett volna, ha két évvel ezelőtt 60 millió euróért eladta volna a Galenikát, mivel az új tulajdonosnak a tartozásokat is magára kellett volna vállalnia. Meg az sem valószínű, hogy egy új tulajdonos megengedte volna ezeknek a hatalmas tartozásoknak és veszteségnek a felhalmozódását. Ugyanez volt a helyzet a JAT-tal is, amelyért az állam legalább 50 millió eurót kapott volna, ez azonban nem volt elég. Most már szinte ingyen is odaadnák valakinek, sőt, még azt is magukra vállalnák, hogy az új tulajdonosnak új repülőgépeket vásárolnak. Egyértelmű, hogy a szerbiai közvállalatokat nem hatékonyan és a nemzeti érdekekkel ellentétesen irányítják. Ez azért van így, mert a vállalatok vezetőségét párthovatartozás, és nem szakmai felkészültségük, rátermettségük alapján nevezik ki.
A hallottak alapján szinte logikus a válasz: kinek és miért fizetődik ki, hogy továbbra is az adófizetők pénzével pumpálják tele a veszteséges közvállalatokat?
– Csak azoknak, akik ezekben a vállalatokban dolgoznak. A közszférában dolgozik az összes szerbiai munkavállaló egyharmada és az ő fizetésük nagyjából akkora, mint a magánszektorban dolgozó kétharmad munkavállalóé összesen. Így az is világos, hogy a közvállalatok igazgatói, alkalmazottai és szakszervezetei miért tiltakoztak és tiltakoznak a magánosítás ellen. Azt nem állítom, hogy minden eddig végrehajtott privatizáció sikeres volt, tudjuk, hogy ez nem így van. Nagyon sok esetben mágnások és olyan emberek vásárolták meg az állami vállalatokat, akik törvénytelen módon szerezték vagyonukat. Ugyanakkor ez nem ok arra, hogy a magánosítás folyamata leálljon: a lehetséges vevők alapos ellenőrzésével és a folyamat kézben tartásával kell lezárni a magánosítást.
Ha szem előtt tartjuk az ország gazdasági és pénzügyi helyzetét, akkor mi érné meg jobban: hagyni csődbe menni a veszteséget és tartozást termelő közvállalatokat, vagy továbbra is hatalmas összegeket utalni a számláikra?
– A választások előtti évben senki sem engedi a közvállalatok hivatalos tönkremenését. Szerbiában több ezer vállalatban adottak a törvényes feltételek a csődeljárás elindításához. És itt nemcsak a magánvállalatokra gondolok. Ugyanakkor csak azokban a cégekben indul el a csődeljárás, amelyeknek kevés alkalmazottja van. A hatalmi koalíció így szeretne helyezkedni a választások előtt és biztosítani a sikeres szereplést a következő választásokon. Tehát ebben az évben továbbra is figyelemmel kísérhetjük, hogy az államhatalom minden eszközt megragadva igyekszik népszerűsíteni önmagát a polgárok körében, miközben nem figyelnek arra, hogy ténykedésüknek milyen következményei vannak és lesznek a gazdaságra nézve.
Meddig lehet ezt a magatartást folytatni? Mikortól várható a racionálisabb hozzáállás a köztulajdon kezelése terén?
– Jó lenne arról is beszélni, hogy hat, vagy hét évvel ezelőtt miért szakították meg a racionálisabb hozzáállást. 2004-ben az akkori privatizációs miniszter kilenc hónapra teljesen leállíttatta a magánosítás folyamatát. Akkor még nem volt gazdasági világválság, a gazdasági növekedés világszinten jelentős volt és abban az időszakban valószínűleg nagyon kedvező feltételek mellett lehetett volna magánosítani a közvállalatok legnagyobb részét. Az akkori rossz döntés bumerángként ütött vissza: a 2004 után magánosított vállalatokat gyakran csak részletfizetés fejében tudta eladni az állam igencsak megkérdőjelezhető előéletű üzletembereknek. Ezekből a magánosításokból sokat meg is kellett semmisíteni. Egyébként meg vagyok róla győződve, hogy idén is sokkal több korábbi privatizációs szerződést kell majd felbontani, mint amennyit sikerül aláírni.
Ha a sikertelenül magánosított vállalatokat ismét megkísérli eladni az állam, kedvezőbb, vagy kevésbé kedvező ajánlatra számíthat, mint az első körben?
– A korábban sikertelenül magánosított vállalatokból mára csupán romok maradtak. A tulajdonosok mindent eladtak, amit csak bírtak, a pénzt pedig zsebükbe csúsztatták. Ezek a vállalatok ma semmit sem érnek. Egyedül az alkalmazottak és a tartozások maradtak meg. Tehát az eddig sikertelenül magánosított vállalatokkal az állam az eddig nem magánosított vállalatok mellé még egy forró gesztenyét kap a1 tenyerébe. Szerbia az egyetlen tranzíciós ország, ahol ilyen sokáig elhúzzák a magánosítást. Az első ide vonatkozó törvényt még Ante Marković idejében fogadták el, tehát húsz évvel ezelőtt.
