Hatalmas, háromembernyi szobra alatt szinte beszakad a park pázsitja. Miroslav Krleža bronzalakja mostantól ott áll Budapesten a Ludovika parkban, háttal annak a rettenetesen gyűlölt épületnek, amely az ő szemében az Osztrák–Magyar Monarchia szellemének megtestesítője volt. 1913-ban, másodéves kadét korában meg is szökött az intézetből, ám az addig szerzett benyomásai elegendőek voltak ahhoz, hogy meggyűlölje a Monarchiát és vele együtt Magyarországot is. Valójában a talapzatról nem is látszik a katonaiskola épülete, így emlékezni is jóval körülményesebb lenne a visszatérőnek.
Ezen a tavaszon Zágráb mellett Budapest is – halálának 30. évfordulóján – a „horvát Barbusie”-re emlékezik, egymást követik az emlékét megidéző rendezvények. Az Országos Széchényi Könyvtárban Krleža, a magyarul tudó horvát klasszikus címmel nyílt kiállítás, amelyen az író magyarság-képének és magyarság-felfogásának kialakulása követhető nyomon. És ez ránk nézve egyáltalán nem hízelgő, Krležának ugyanis lesújtó véleménye volt a magyarságról, a magyar nemzetről, meggyőződése volt, hogy a „Kárpát-kráterben” tapasztalható általános társadalmi és szellemi nyomorúság is a magyar „centralista grófi imperializmus”-nak köszönhető. Úgy lett a Monarchia világának bírálója, hogy mindvégig az úri Magyarországot ostorozta. És ebben valahol Adytól indult: „Ady Endre mindannak fájdalmas szintézisét jelenti, ami a földgolyón magyar. A magyarság pedig nem jelent egyebet fájdalomnál” – írta 1922-ben ama nevezetes tanulmányában. Mi több, ő a maga horvátságát is nem egyszer a szembenállásban és a tiltakozásban élte meg. 1925-ben a Kaproncai levelében Zrínyire emlékezve is elsősorban a horvát parasztok nyomorát és a horvát nép sérelmeit tette szóvá: „Ez az átkozott ezeréves közös történelem Szigetvártól Kaproncáig mindössze tíz kilométer távolságra” – írta, és a maga szemszögéből bizonyára igaza is volt.
Mélységesen elítélte a kiegyezés utáni Magyarország dzsentritársadalmát, a hivatalt, a bürokráciát és a kapitalizálódást, a millennium Budapestet pedig „a magyar sovinizmus öntödéjé”-nek nevezte, amely az iparosodással egyre csak nőtt. Úgy látta, hogy a magyar szupremácia fenntartása érdekében hazudni, hangoskodni kellett, s az úri rend belefeszült, hogy Európának elővarázsoljon egy civilizált nemzetet. Szerinte a vármegyei dzsentri óriási bűne az volt, hogy kiegyezett a bécsi udvarral, és a magyar népet az államalapítás mítoszával kábította. Ez persze azért sem igaz, mert még a XIX. század végén is a vármegye volt a magyar nemesi ellenállás fészke, még akkor is, ha megingathatatlan Kossuth-pártiságával nem egyszer a modernizációs törekvéseknek mondott nemet.
1942-es naplófeljegyzésében olvasható: „Egy egész ormótlan nagy könyvet mondtam el magyar témákról. Sors és történelem. A magyar nyelv a fejemben lakozik, és ott egész emeleteket foglal el, erkélyekkel és átjárókkal, ablakokkal és kilátásokkal sokfelé, az agy és tudat hatalmas ballasztjával és megterhelésével. Itt élek eme vendégemmel már negyven esztendeje a lakásomban, valójában társbérlővé degradálva ő az, aki elterpeszkedett bennem királyaival és lovasságával, zsandárjaival és grófjaival, politikával és háborúkkal, és engem is bevont különböző kalandjaiba. És tessék, képtelen vagyok szabadulni tőle. Mindmáig nyaggat. Mennyi mindent kimondtam már és megálmodtam magyarul. Mennyi rettegés és bizonytalanság, mennyi megaláztatás, mert mindaz 1918-ig többé-kevésbé mégiscsak gyarmati kínszenvedések valóságos kálváriája volt.”
Mint mindenki, akit az indulatai vezérelnek, Miroslav Krleža is sok mindenben tévedett. Tévedett, amikor a magyarságot kiegyenlítette a XIX. század utolsó évtizedeiben hatalomra került úri középosztállyal, a dzsentrivel, és tévedett akkor is, amikor a magyar történelmet a millennium magasan lángoló nemzeti fáklyáinak fényében ítélte meg. A horvát klasszikus semmivel sem mondott többet vagy mást, mint Krúdy Gyula vagy Móricz Zsigmond, de amit bírálataiban kimondott, azt kegyetlen és könyörtelen ítéletté növelte. A kiállítás a magyar kultúra bennfentes kívülállójának nevezi őt, s bár igaz, hogy bírálatait nagy ajándékként fogadhatja a magyar önismeret, az együttérzésnek erősen híján volt.
