Krleža magyarságot ostorozó írásai hasznára vállnak a magyar önismeretnek – hirdeti az Országos Széchényi Könyvtárban látható Krleža, a magyarul tudó horvát klasszikus címmel rendezett kiállítás. A horvát klasszikus a maga korában a velejéig romlottnak látta a kiegyezés után hatalomra került úri középosztályt, amely küldetésének hangsúlyozása érdekében nem riadt vissza a történelemhamisítástól sem, a dzsentri elvetemült sovinizmusát – sok egyéb mellett – az államalapítás mítoszával is igyekezett igazolni. S amikor ezt az 1920-as években írt tanulmányaiban kifejtette, érezhetően mindvégig Ady volt számára a zsinórmérték, aki a Bujdosó kuruc rigmusa című versében valóban „Rossz csillagú Magyarország”-ról verselt, s a hetvenkedő-vitézkedő úri világot így ítélte el: „Áldott ínség: magyar élet, / Világon sincs párod néked, / Nincsen célod, nincsen véged, / Kínhalál az üdvösséged.” De ez még nagyon messze volt az Esze Tamás komája című versének keserűségétől.
Valóban, a dzsentri, a XIX. század utolsó harmadában már erősen hanyatló úri középosztály e különös alakja sok mindenben okolható a magyar nemzet XX. századi történelmi tragédiájáért. Felelőtlen hatalomgyakorlása kivéreztette Magyarországot, eltékozolta szellemi és gazdasági erőforrásait, s amikor Európa újra-felosztására került sor, e hazának már annyi ereje nem volt, hogy érdekeit a politika tárgyalóasztalánál hitelesen megjelenítse. Ha így nézzük Adynak és az őt csodáló Krležának valóban igaza volt. Persze, mint mindig, a kérdés most is ennél sokkal árnyaltabb, akár Mikszáth Kálmán, akár Krúdy Gyula könyveit ütjük fel, lépten-nyomon a „mihaszna dzsentri” ellenpéldájával is találkozunk.
Az Ady által megénekelt Esze Tamás kuruc vezér beregi birodalmába kalauzolja el olvasóját Pálóczi Horváth Lajos Álompákász – Egy dzsentri gyermekkora című 1986-ban megjelent könyve. Az emlékiratként is olvasható kulcsregény írója annak a Pálóczi Horváth Ádámnak a kései utóda, aki Csokonai kortársaként hősi énekeivel szerzett elévülhetetlen érdemeket a szépliteratúra terén. Maga Pálóczi Horváth Lajos, a 800 holdas középnemesi család sarja pályáját a népi írók táborában kezdte, s már önmagában is árulkodó, hogy a gyermekkorára emlékező dzsentri rendíthetetlen plebejusi meggyőződésről tesz tanúbizonyságot. Vitányi Iván – aki korántsem vádolható nemzeti elfogultsággal – a kötethez írt előszóban kiemeli: „A nemesi családi háttér nem jelent feltétlenül sírva vigadást és népnyúzást: Pálóczi Horváth családja a réteg legjobbjaihoz tartozott. Azokhoz, akik patriarkális ideálokat ápoltak, akik igyekeztek mindenben mértéket tartani, s akiknek a körében a magas műveltség feltétlen értéknek számított.” És valóban, az Álompákász című kötetben a pusztuló dzsentri mellett bőven akadnak olyan nemesek, akik gondosan művelik a birtokot, ápoltak a szőlőkertjeik, és a kultúrára is méltó módon áldoznak. Elisabeth, a sziléziai lány, aki Boroszló környékéről került a családhoz szolgálónak, így látta Beregszász városát és népét: „Nagyon imponált neki, hogy ebben a meglehetősen civilizálatlan magyar kisvárosban sok tekintetben mélyebb és színesebb kultúra rejtőzött, mint az aszfaltjárdás, vízvezetékes német városokban. Reggel-este a csordás nagy tülköléssel hajtja a porfelhőben bömbölő teheneket, […] de a sáros-poros utcák földszintes, zsindelyes házaiban a lefüggönyözött ablakok mögül Beethoven-szonáták és Liszt-rapszódiák hangjai szűrődnek ki. S a gimnázium szabad líceumi előadásán az indiai és a schopenhaueri filozófia kapcsolatáról értekezik egy fiatal tanár.” Ezen a vidéken a „Jó kurucivadék vagy te is!” felkiáltással avatják felnőtté az ifjakat, így Palóczi Horváth Lajost is, aki Bedő Barkácshoz, a Szernye-mocsár utolsó pákászához hasonlóan a rejtett titkokat fürkészi: „Kincset keresek, az urak ellopták tőlünk azt a teméntelen kincset, ami itt a föld felett vót, a vizekbe meg a nádasokba, hát akkor legyen az enyém legalább a föld alatti!” S hogy mi volt ez a kincs? A pákász számára a rák, a hal, a teknősbéka, a madártojás, madárfióka, madártoll, a méhek – minden, ami az élethez szükséges. Társának, az álompákásznak pedig a családi hagyomány, a gyermekévek ezernyi újdonsága és csodája, az a boldog világ, amely útjára bocsátotta őt, az 1910-es évek krónikását.
