Húsz éve már, hogy kitört a balkáni konfliktusok mindegyike közül ama legrettenetesebb: a délszláv testvérháború, amelybe százezrek pusztultak bele, milliók váltak lelki-szellemi rokkantakká, és ma is számlálatlan az üldözöttek, a földönfutók száma. Ha a média nem emlékeztetne erre, a történtek akkor sem törölhetők ki az emlékezetből. Volt egy ország, amely szerencsés csillagzat alatt született, és a bölcs megalkotói örök jólétet jósoltak neki, csak élni kellett volna a lehetőséggel – mondják a júgó-nosztalgiába belekeseredettek. Volt egy ország, amelyet idegen nagyhatalmak és politikai erők alkottak meg, és ebben az esetlegességben benne volt az összeomlás tragédiája is; az egymást követő véres háborúk során Jugoszlávia azt hozta, ami a lényege volt – mondják azok, akik a békésebb nemzeti építkezésre esküsznek. Végtére is a délszláv népek két világháborúból kerültek ki győztesen, s történelmileg is nehéz megmagyarázni, hogy hová lett, mivé vált az a győztes ország.
A győztes országot felélték a politikai haszonélvezői, a nemzeti oligarchák. Meg a heroizmus színes mítoszainak világában nevelkedett plebejus rétegek. Ki ne emlékezne arra a munkával meg nem alapozott jólétre, amely Jugoszlávia lakóinak a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a felsőbbrendűség tudatát kölcsönözte. Már a Tito halála utáni időkben Belgrád utcáit járom, s feltűnik, hogy egy egész hadsereg lazán és derűsen sörözik a Terázián. Terepruhába öltözött emberek ülik körül az asztalokat, a Kalasnyikovok tucatja a kerítésnek támasztva csillog a tavaszi napsütésben. Tartalékosok hada hazafelé tart a rutinszerű katonai gyakorlatról, s úgy tűnik, tisztjeik elfelejtették lefegyverezni őket. Mindenki viszi haza a kézifegyverét, ami a Balkánon amúgy is a férfierények fényes megtestesítője! Ha egyszer ezek a fiúk bal lábbal kelnek fel, mi lesz annak a vége? Aztán eljött az idő, amikor a politikacsinálók zöme tényleg „bal lábbal kelt”, és jól jött a hatalomnak, hogy a katonák már az utcán voltak.
A Belgrádban látottak óta engem senki nem tud meggyőzni arról, hogy az akkori szerb hatalom nem készült a háborúra! Vagy még pontosabban: hogy a mindenkori jugoszláv hatalom nem a folyamatos háborús készültségben élt! Ott, ahol hiányzik a bizalom, nem árt, ha kéznél vannak a fegyverek. Mert a kínnal és vérrel megalkotott ország látszólagos gazdasági jólétének csúcsán, a komfortérzete kiteljesedése pillanatában is bizalomhiányban szenvedett. Abban az országban senki nem hitt senkinek: nem hitt horvát a szerbnek, szlovén a bosnyáknak, nem hitt a paraszt a munkásnak, tisztviselő a főnökének, diák a tanárának, utas a bakternek. Nem hitt a hegylakó a falunak, mert félt a tágasság élményétől, és ha a folyókat a bizalom sodorná, már régen eliszaposodott volna az ország. A valóságismeret és a realitásérzés teljes hiánya jellemezte a délszláv államot történelme során mindvégig. A testvériség-egység hangos lármájának idején Jugoszláviában senki nem hitt senkinek, mert a következetesség és a bizalom, idegen volt a rendszer lényegétől. Nem volt hozzá kulcsa, nem volt bejáratos a becsületesség kertjébe.
Jugoszláviában a nemzetek együttélése nem a szerves fejlődés eredménye volt, hanem a politikai alkuk következménye. A horvát nemzeti törekvéseknek nem a délszláv államszövetség volt a természetes kiteljesedése, mint ahogyan a szlovén állameszme sem a föderáció igézetében lombosodott ki. A jóllakottságot biztosító közös piac terített asztala csak egyenrangú partnereknek jelenthet ígéretet, a délszláv népek azonban 1920-ban nem voltak egyenrangú partnerek. Erről szólt Jugoszlávia története: akinek fegyver volt a kezében, az diktálta az egyenlőség feltételeit. Ez látszott kicsordulni a belgrádi söröző tartalékosok határtalan derűjéből is. Az pedig, hogy a háborús uszítóknak semmi sem lesz drága, nem a Szerb Tudományos Akadémia memorandumának kiszivárogtatásakor derült ki, hanem jóval, talán évtizedekkel korábban, amikor a társult munka robotosaival elhitették, hogy a megalapozatlan jólét egyenesen a győztesek jutalma, hogy a szilvafáról is a dicsőség hullik a kecskepásztorok lábai elé. Amikor a lélekidomárok elhitették a néppel, hogy örök győztesei az időnek. Ettől már csak egy lépés volt a Borovo Selo-i mészárlás.
