Mindent pénzzé lehet tenni. Kiváltképp, ha rendelkezünk hírnévvel. Ha valamire, akkor erre kétségkívül jó a média. Elég volt egy földrengés Japánban és már néhány nap múlva Lady Gaga saját tervezésű karkötőket árult potom 5 dollárért, Imádkozzunk Japánért felirattal. A cél nemes volt, hiszen a földrengés túlélőit kívánta a befolyt összegből megsegíteni, s mivel a brand meggyőző volt, a rajongók vették mint a cukrot. Az egyedüli szépséghibája az egésznek csupán az volt, hogy az énekesnő zsebében is landolt néhány dollár.
A hülyeség egyetemes, ezt tudjuk, nem is kell feltétlenül Amerikába utaznunk érte. Ott karkötő, a Balkánon pedig bokakötő. Esetenként nyomkövetős. Alighogy rápattant Svetlana Ražnatović folkénekesnő, vagyis Ceca bokájára a házi őrizet betartását ellenőrizni hivatott bokakötő, egy elmés üzletember megalkotta ennek többszínű, megvásárolható mását. E bokakötőn viszont semmilyen üzenetet nem olvashatunk, csupán annyit ír rajta, hogy Ceca. A boka-, avagy a karkötőt a Facebook közösségi portálon lehet megrendelni mindössze 900 dinárért, az eladó szlogenje pedig annyiban merül ki, hogy „legyünk olyanok, mint Ceca”. A kedves olvasó fejében most megfordulhat a gondolat, hogy az utolsó polgárnak le kellene kapcsolnia az országban a villanyt, de félek, már rég nem világít az égő. Bár az eladó arra panaszkodik, hogy nem megy az eladás (a közösségi oldalon 500 Facebook-lakó követi), félelmetes jelenséggel állunk szemben.
A siker, a fényűzés – vagy legalább a jólét – elérése kétségkívül alapvető emberi vágynak számít, sokan szeretnének azonosulni a hírességekkel, sokak pedig egyenesen példaképüknek tekintik a sztárokat, legyen az színész, énekes, sportoló, vagy éppen politikus. Mivel pedig a pénz nagy úr, egyesek e vágyat alaposan ki szeretik használni. A baj viszont az, hogy nálunk nagyon sok olyan személy válik példaképpé, aki a legkevésbé számít feddhetetlennek (gondoljunk csak a scheveningeni fogda lakóira, vagy a belgrádi ifik egyik bálványára, a szintén börtönben csücsülő Kristijan Gulubovićra).
Napokon át lehetne merengeni, hogy miért is van így, de azt leszögezhetjük, hogy a média a bűnös. A médiát pedig, amennyiben nem a szakmaiság vezérli, akkor mindenképpen az Érdek. Egy magánkézben lévő kereskedelmi médiumnak a legfőbb érdeke a pénz, hát orrvérzésig gyárt – botrányból botrányba ívelő – álsztárokat, sokszor az etikai normák teljes elhanyagolásával. Ha pedig a közszolgálati médiumot – közvetlenül – a politikum irányítja, a propaganda az érdeke, s ezért sokszor tanúi lehetünk alákérdezős interjúknak, ferdítéseknek és végeláthatatlan parlamenti közvetítéseknek, amelyeket gyakran személyeskedésekkel tarkítanak a tiszteltek. Mindkét esetben Érdekből fakadó egyszólamúsággal szembesülünk, ez pedig óhatatlanul is értékromláshoz vezet.
Az egyszólamú és érdekek által vezérelt sajtónak köszönhetjük, hogy a bűnözők példaképekként élhetnek és kontroll nélkül tevékenykedhetnek tovább. Pedig a demokrácia követelményeinek megfelelően, a tárgyilagosság, a szavahihetőség érdekében, a sajtónak közölnie kellene a szemben álló felek álláspontjait és a szólásszabadság által lehetővé kellene tennie az események önálló ellenőrzését. Aki hisz a szólásszabadságban, az hisz a nem tetsző gondolatok kifejezésének a szabadságában is.
