Bölcsebb, előrelátóbb politikával megspórolható lett volna a kilencvenes évek délszláv háborúinak hosszú sora? – nehéz megmondani. Akkorra Jugoszlávia minden köztársasága, minden nemzete már önállósodásra törekedett, a politikának a békés elválás lehetőségét kellett volna megtalálnia. A történelem azt bizonyította, hogy a kiegyezés nem volt járható út. Ma úgy tűnik, az önálló Szlovénia és a független Horvátország megtalálta helyét az európai nemzetek sorában. Az országban (a Tisza-partról nézve) irigylésre méltó módon magas az életszínvonal, és az újra-kapitalizálódási gondok ellenére is kiteljesedett az állampolgári jólét. Láthatóan jól működnek a nemzeti stratégiák, és ez a számomra azt bizonyítja, hogy horvátnak, szlovénnek már megvolt a maga elképzelése Jugoszlávia összeomlásának pillanatában is.
Hajlok arra, hogy az 1990-es évek délszláv háborúinak legnagyobb vesztese mégiscsak a volt Jugoszlávia magyarsága lett. Hogy a szerbiai magyarság hová jutott, az a mindennapok fájdalmas élményei nyomán a számunkra evidens. Társadalmi közösségként szinte gyarmati kiszolgáltatottságban él, és a közösségi önszerveződésnek, az autonómiának még azt a kezdetleges, erősen lefojtott formáját sem élvezi, mint amit a Milošević-előtti időkben kivívhatott magának. Most úgy néz ki, hogy Szerbia ügyes pénzpolitikával tartja kordában a magyarságot, olyan létbizonytalanságot teremtve, amely a szétesettség állapotát hosszú időre konzerválja. A szerbiai magyar közösséget húsz éve lélegeztetőkészüléken tartják.
A Drávaszög magyarsága – akinek háza küszöbén, a kertjében kerek hat évig dúlt a háború, és boldog volt, ha az ENSZ békefenntartók páncélozott járműve napjában egyszer elgördült a háza előtt – jóvátehetetlen károkat szenvedett. Létszámában megfeleződött, életerejében megroppant, de elszántságában határozottan megerősödött. Hagyományos élettere, építészeti értékei teljesen megsemmisültek, a Dráva-mentének történelmi faluképe eltűnt és vele együtt vált semmivé a sok évszázados népi életforma is – erről Lábadi Károly tudna hosszan mesélni. Kiépült viszont egy új, magyar nemzeti intézményrendszer, amely lehetővé teszi számukra a magyarságuk tiszta forrásból történő újraértékelését. Ez pedig határozottan annak az értelmiségi csoportnak köszönhető, amely érzett magában kellő elhivatottságot a közösség újraformálásához; volt becsülete és hitele, volt bizalma a sokat szenvedett népe iránt.
Igazi felszabadultságot ma a muravidéki magyarság soraiban tapasztal az ember. S bár a gondjaikat ők is hosszan sorolják, jól működő nemzeti intézményeik ténykedése révén kivívták maguknak az egész Kárpát-medence magyarságának elismerését. A szlovéniai magyar közösség is erősen fogyatkozik, ám büszkék arra, hogy az elmúlt húsz esztendő során megteremtették a maguk vezető értelmiségi csoportját. A muravidéki magyar közösségnek történelme során először van irodalma, intézményes történelem- és művelődéstörténeti kutatása, és szép múzeumokba gyűjtötte a hagyományvilágának kincseit. Hatalmas küzdelmet vívnak ugyan a kétnyelvű oktatás öröklött nyűgeivel, de a magyarországi egyetemekről rendre hazatérnek okos fiaik. A Muravidéken a magyar közösség társadalmi és politikai tekintetben tökéletesen megszervezte az életét – amihez persze kellettek a Szlovénia biztosította feltételek is. A Mura-mentén ma nincs olyan útszéli kereszt, amely ne került volna kataszteri nyilvántartásba és nincs olyan népi imádság, amely ne emelné a lelkeket a magasba.
A Drávaszög és a Muravidék magyarsága olykor ugyan nosztalgiával gondol a régi nagy közösségre, mégis önfeledten boldog, hogy kezébe vette sorsa irányítását. Azzal pedig, hogy közben a Kárpát-medence is átrendeződött, egyszerre megtalálta helyét a nemzeti közösségben is. Élvezi a regionalizálódás előnyeit és fokról fokra kiteljesíti az önrendelkezés állapotát. Csak hát – rettenetes árat fizetett ezért, a Jugoszláviában eltöltött hét évtized során elszenvedett veszteségeket nehéz lesz pótolniuk.
