Szlovákiában a legfrissebb adatok szerint százötre emelkedett azoknak a személyeknek a száma, akik a Fico-kormány állampolgársági törvénye miatt elvesztették szlovák állampolgárságukat, ám közülük mindössze kilencen magyarok (a legtöbben például, negyvenketten, cseh állampolgárok lettek).
Ez a kilences szám persze nem sokat változtat majd a végeredményen; a legutóbbi, 2001-ben megtartott szlovákiai népszámláláson még 527 ezer személy vallotta magát magyarnak (igaz, 40 ezerrel kevesebb, mint 1991-ben), s most az a kérdés, a lélektani határnak számító félmillió alá esik-e a szlovákiai magyarok száma. A becslések ugyanis 20 ezertől 50 ezerig terjedő csökkenéssel számolnak, azaz országos viszonylatban a 9,7 százalékos részarány is módosulhat.
Sorakoznak a különféle adatok, amelyek például eligazítanak valamelyest az asszimiláció tekintetében is, így például egy összeállításból megtudható, hogy minden negyedik szlovákiai magyar házasuló szlovák nemzetiségű személyt vesz el, ugyanakkor a vegyes házasságok aránya az elmúlt tíz évben nem változott számottevően. Sokkal inkább elgondolkodtatóbb, hogy Dél-Szlovákiában csökken a legnagyobb mértékben a népesség száma. Szlovákia lakossága egyébként országos viszonylatban növekszik, tavaly minden ezer lakosra két fős szaporulat jutott, ezzel szemben a déli járásokat illetően ezer lakosonként öt személy „tűnt el”. Szociológusok szerint azonban ez a folyamat legalább száz évre visszamenőleg kimutatható. A magyarság fokozatos lélekszámcsökkenése pedig még korábbi, hiszen a szlovák elem már a XVIII. század első felétől gyors iramban terjeszkedve „meghódítja” a Felvidék városainak egy részét, különösen Nyitra, Hont, Nógrád, Szepes, Sáros, Zemplén és Abaúj vármegyék területén. A tudós Bél Mátyás, e jelenség megfigyelője írja: „Míg a magyarok fogynak, addig a szlovákoknak egyre jobban megy a soruk, nem is annyira a vagyonosságban, mint inkább számbeli súlyuknál fogva.”
A népesedési adatok koronkénti áttekintésének már inkább a történelem a főszereplője. A témának komoly irodalma van, a kiadványok közül ezúttal kettőről tennénk említést, mert szerzőik úttörő munkát végeztek. Az emigrációban élő Ölvedi János Napfogyatkozás címmel írt könyvét a Püski Kiadó jelentette meg (New York, 1985), a címével rímelő (Népfogyatkozás) kötet pedig a pozsonyi történész, Popély Gyula munkája (1991, Széphalom Könyvműhely). Mindketten utalnak arra, hogy Magyarországon 1880 óta tízévenként tartanak népszámlálásokat, az államhatárok megváltozása után azonban az alkalmazott kritériumok a nemzeti kisebbségek összefüggésében igencsak változatosak, gyakran manipulatívak. Nos, 1910-ben a később Csehszlovák Köztársaság részévé vált észak-magyarországi területeken mintegy kilencszázezren vallották magukat magyarnak, akik 844 helységben éltek többségben. 1921-ben Szlovákia területén ez a szám 635 ezerre apadt – többek között azért is, mert az előző két évben a magyar közhivatalnokok, közalkalmazottak és értelmiségiek mintegy százezres tömege távozott önként vagy kényszerűségből Magyarországra. Az 1933-ban elvégzett mérések szerint szlovák területen 570 ezer magyar élt, majd az 1938. évi bécsi döntéssel visszacsatolt területen ez a szám jelentősen „visszaugrik” az 1910-ben mért adat közelébe, ugyanakkor ezen térség 878 helységéből 763 volt magyar többségű. A második világháborút követően (70 ezer magyar kitelepítése, kollektív bűnösség, hontalanság, reszlovakizáció) a magyarság kimutatott létszáma mindössze 350 ezres. 1961-ben a viszonylagos enyhülés következtében már többen merik vállalni nemzetiségüket, így ez a szám visszakúszik 530 ezer fölé, tíz évre rá pedig enyhén növekszik is, s 1980-ban már 560 ezret mutat. A jelen felé hajló időszakra vonatkozóan Vadkerty Katalin kutató egy minapi, Érsekújvárott megtartott, Népszámlálás és asszimiláció című konferencián úgy fogalmazott, hogy az 1948-at követő években lassan-lassan megszűnt ugyan a hivatalosan irányított brutális magyarellenesség, a felszín „nyugalmi” állapotba került, de az alsóbb rétegekben szinte állandó volt a magyarellenes mozgás. „Aztán elérkezett az, amire álmainkban vágytunk, s betört – a Szlovákiában speciálisan értelmezett – szabadság, a demokrácia, s megkezdődött a nyílt magyar-gyűlölködés.” Ilyen körülmények közepette, szorongásos állapotban zajlott le a legutóbbi népszámlálás, amelynek hitelességét máris sokan megkérdőjelezik, hiszen például a mintegy öt és fél milliós lélekszámú országban – szlovák lapok szerint – hozzávetőlegesen 113 ezren „megszámolatlanul” maradtak. Hivatalos eredmény még nincs, az adatok ősztől csordogálnak majd, a pontos összesítés pedig – nem egészen érthető módon – csupán 2014 márciusában lát majd napvilágot. Várni kell még tehát, hogy kiderüljön, hol húzódik ez idő tájt a nyelvi határ.
