A könyvtáros-történész minden tudására és lelki-szellemi erejének rejtett tartalékaira is szüksége lesz ahhoz, hogy a fiumei Egyetemi Könyvtár – hivatalos nevén a Sveučilišna knjižnica Rijeke – épületének katakombáiban felhalmozott 130 000 kötetre becsült holt állományát rendszerezze, feldolgozza, és az érdeklődők számára is elérhetővé, használhatóvá tegye. Smiljanić-Kovács Anikó szerint – aki tíz emberével négy éven át folytatott „bányamunkával” is csak addig jutott, hogy asztalokra és polcokra rakva áttekinthetővé tegye a könyvek halmazát – az ismeretlen könyvtár kincsekben elképesztően gazdag. A trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette tengeri kikötőjét, Fiumét is, s még arra sem volt lehetősége, hogy a nemzeti vagyonát kimenekítse a városból. 1924-ben valamennyi megszűnt magyar iskola, egyesület, lapszerkesztőség, társaskör és tudományos intézmény könyvtára – és feltehetően a levéltári anyaga is – olasz tulajdonba került, és mint amolyan fölösleges kacatot, elnyelte a pince homálya. 1947 után a jugoszláv közigazgatás ugyanígy járt el a városban maradt olasz egyesületek könyvtáraival. Így történhetett meg, hogy a dicstelen XX. század végét a fiumei Egyetemi Könyvtár – a hajdani Magyar Polgári Leányiskola – impozáns épületének pincéjében a deportált könyvek tízezrei várják a feltámadást. Némi vigasz, hogy a könyvtár teljes állománya 1985 óta államilag védett, így nem fenyegeti a megsemmisülés veszélye, ám ez még nem biztosítja a könyvek használhatóságát is.
A tudós könyvtáros a közelmúltban fejezte be az Egyetemi Könyvtár gyűjteményében megtalálható magyar könyvek feldolgozását, s az általa elkészített bibliográfia, a Fluminensia hungarica 1859 könyv leírását tartalmazza, ezek között 175 a fiumei magyar kiadvány, amelyeket az intézmény a féltett kincsei között tart számon. Politikai, történeti, közigazgatási és tudományos munka, valamint az iskolai értesítők garmada rejlik a leírások mögött, és várja a kíváncsi érdeklődőket. Évente 5–8, többnyire magyarországi kutató fürkészi a rejtett értékeket. Ezt a gyűjteményt fogja gyarapítani a katakombák anyaga is.
Van azonban még valami, amiről eddig soha nem esett szó: a második világháborút követő kárpótlás kérdése. Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés Magyarországot háromszázezer dollár háborús kártérítés megfizetésére kötelezte. Ennek kétharmadát a Szovjetuniónak, 100 000 dollárt pedig fele-fele arányban Csehszlovákiának és az új Jugoszláviának kellett megfizetnie, pénzben, áruban, bányakincsben és mezőgazdasági terményben – mindenben, ami a legyőzött országban mozdítható volt. A szovjet hatalom megszállóként egyébként is azt vitt el az országból, amit csak akart. Csehszlovákia éppen akkor fosztotta meg az ott élő magyarságot a csehszlovák állampolgárságától, s a Benes-dekrétumok sorával tette földönfutóvá a magyarok százezreit – a vagyonukkal pedig szabadon rendelkezett. Ezt tetézte, egészítette ki a magyarországi háborús jóvátétel. A titói Jugoszlávia hozzájuk képest maga volt a „belátás”; a kötelező fizetség és áruszállítás mellett szellemi javakat is elfogadott: így történt, hogy Eszéken magyar szakemberek textilgyárat építettek fel, s hogy a magyarországi egyetemeken műszaki szakembereket, mérnököket és orvosokat képezzenek ki Jugoszlávia számára.
Emellett a magyarországi közgyűjteményekből teherautószámra szállították a könyveket Jugoszláviába – s ezeknek a jelentős része ma ott található a fiumei könyvtár mélyen elfedett katakombáiban. A könyvszállítmányok 1947-től folyamatosan érkeztek a városba, ám én magam gyakran kapok vissza az Országos Széchényi Könyvtárban kérőlapot azzal a megjegyzéssel: „nem található, 1962-ben az állományból kiemelték, és átadták Jugoszláviának”. S aki ezt közli velem, az állományjegyzékre hivatkozik. 1962-ben még a nemzeti vagyonunkból folyt Jugoszlávia kárpótlása! Nem értem, hogy nem akadt történész, tudós könyvtáros, aki utánajárt volna a történteknek. Mindenesetre, aki a fiumei halott könyvtárhoz hozzányúl, aki feltárja annak titkait, munkájával a nemzetnek tesz szolgálatot.
