Nem mondhatom, hogy bennünket, óbecseieket az elmúlt hetven év során különösebben elkényeztetett volna helyi történetírásunk, néprajztudományunk vagy művelődéstörténeti kutatásunk az újdonság erejével ható művekkel, monográfiákkal, tanulmányokkal vagy a tudományos kutatások eredményeiről számot adó kiadványokkal. Mert amíg az utóbbi években a hellyel-közzel magára találó bácsországi hely- és művelődéstörténet-írás igazán sikeres teljesítményeinek is tanúi lehetünk, mi, óbecseiek múltismeretünk partjain csak tátogunk, mint a szárazra vetett hal. Igaz, Pál Sándor 1989-ben a vidékünkön elsőként állította össze városunk, Óbecse bibliográfiáját, Simonyi Mária pedig megjelentette hatalmas munkáját, A magyar politikai sajtó története 1918-ig a mai Vajdaság területén (2003) című doktori értekezését, nagyobb visszhangot kiváltó könyv azonban nem született az óbecsei tudósaink műhelyében. A néprajztudomány jegyzi még Gleszer Norbert Kalászfejek zsolozsmája (1999) című kötetét, de ezzel ki is merült a mi Tisza-parti karneválunk repertoárja. A hiányt mindenki érzi, mégis mintha nem emelné erő a múlttal való számvetés őszinte szándékát.
Most azonban az elmondottakat cáfolandó, a Historiae Óbecsei Hagyományőrző és Történeti Társulat kiadásában egy igazán figyelemre méltó néprajzi kiadvány készteti elismerésre a népélet hagyományos értékei iránt érdeklődő olvasót: Szerda András Óbecse napsugaras oromzatai című könyvében a még fellelhető hagyományos építészeti értékeinket vette számba, emléket állítva ezzel a pusztuló világ felülmúlhatatlan csodáinak. A szerző ugyan nem ismeretlen a népművészetet kedvelők körében – a Batyu népzenei együttes tagjaiként már igen sokat tett a hagyományok ápolása terén –, tudományos munkával azonban most jelentkezett először. Bevallása szerint kora gyerekkora óta irigyelte a nálunk gazdagabb hagyományokkal rendelkező vidékeket, azokat a hagyományőrző közösségeket, „ahol az emberek ünnepnapokon még hajlandók voltak népviseletet ölteni, így elmenni a templomba és fejet hajtani a közösség szokásainak”. S lám, a pironkodás elvezetett oda, hogy ma az óbecseiek elmondhatják, végre elkészült a napsugaras oromfalak történetének kitűnő néprajzi leírása. A szerző – elfogadva Bálint Sándor kiváló szegedi néprajztudós állítását – a „szögedi nemzet kirajzása” következményének tekinti a legkiválóbb ácsmesterek keze munkáját dicsérő díszes tűzfalak Tisza menti jelenlétét. Szerda András is hangsúlyozza, hogy az oromfalak díszítése a vagyonában gazdagodó, paraszt-polgári életforma velejárója, s a háza oromfalát, kapuját és tornácát, kerítését és csűrjét, hambárját és góréját, méhesét és galambdúcát díszekkel, faragott népművészeti motívumokkal ellátó gazda a jóléte mellett a lelki igényességéről is tanúbizonyságot tett. Bizony virágzó bácskai gazdagság, bőven termő kert és földbirtok kellett ahhoz, hogy az Erdélyből leúsztatott és a helyi ipar által feldolgozott rönkökből az ácsmesterek keze nyomán hitről és hiedelemvilágról is árulkodó, pazar műalkotás szülessen, egyszerre dicsérve az egek gondviselő urát és a kétkezi munka utolérhetetlen örömét.
A kötet bevezetője szerint Szerda András 1993 őszén hatvannál is több napsugaras oromfalat vett jegyzékbe – ami Beszédes Valéria korábbi kutatásaival egészült ki –, mire azonban eljutott azok tudományos feldolgozásáig, a műremekek egyharmada már eltűnt az időben. Elmentek az ácsmesterek után, akik a gondviselés dicséreteként az otthonok díszes koronájában népi világuk mitológiai egészét örökítették meg. A mesterek munkáját bemutató fejezetek után nem kevesebb, mint hetvenhárom napsugaras oromfal története következik, fényképpel és keletkezéstörténetük lehető legpontosabb leírásával, az olvasó pedig rádöbben, hogy egyszerre a népélet olyan mélységeibe nyert bebocsátást, amilyenre a vidékünkön ez idáig nem volt példa. „Akkor lennék boldog – írja a szerző –, ha az olvasó nem nosztalgiát vélne kicsendülni a könyv lapjairól, hanem meglátná az igényes élet egykori formáit és megjelenési lehetőségeit.” Mert ez szolgálna tanulságot a konzumtársadalmak fogyasztói számára.
