A Ganz Ábrahám öntötte hatalmas kikötőbakoktól most oldották el a vezérhajót és a flotta elindult az éjszakai halászatra. A Baross-kikötő – ahová száz évvel ezelőtt a világtengerek legtávolabbi zugaiból érkezett Magyarországra a fűszeráru – ma már csak a fiumei halászvállalkozók öt előkelő hajójának nyújt menedéket, egyedül rájuk érvényesek még a város régi piachatósági rendeletei: a friss tengeri árut virradat előtt a legrövidebb úton kell a halcsarnokba szállítani, és azt a változó nemzeti rendeletek azóta sem írták fölül. A halászok, a kikötő és a piac (magasan a történelmi idők fölött) megbonthatatlan összhangban működnek, legfeljebb a bárkák keltette hullámokon megcsillanó esti napsugár öltözteti a látványt a valóságosnál aranylóbb színekbe.
A Monte Maggiore csúcsai még megtartják a lebukó napot, de sötétedés után a homályból népes sereglet indul útjára: előjönnek a lidércek, hogy dévajságukkal próbára tegyék a Quarneróra látogató idegen türelmét. Vándoraink közül elsőként Kenedi Géza találkozott velük, amikor „régi magyar történeti emlékek irányában” bóklászott a vidéken. Feljegyzéseiben örökítette meg annak az éjszakának az emlékét, amikor a figyelmeztetés ellenére nyitva hagyta a halászkunyhó ablakát, ahol szállásra lelt. „A lidérc, uram, a lidérc! Az nálunk éjfélkor jár, bejön az ablakon, és ráfekszik az ember mellére. Van olyan ember is, aki belehal a fojtogatásba. Csukja be, kérem, az ablakot!” – óvták az ismeretlent, ám az hajthatatlan maradt. Éjfél után azonban kínos nyomás nehezedett a mellére és szörnyű álmok gyötörték. „Valami nagy bozontos fenevad” telepedett rá, amitől képtelen volt szabadulni. Amikor végre fölriadt, a szoba jéghideg volt, az erdők felől megérkezett a tramontana, a hideg északi szél. „Pont tizenkét órakor jön le a hegyről – mondta reggel az öreg halász –, és pont három óráig tart. Nyáron át olyan rendes, hogy nekünk nem is kell óra. Amikor a hidegtől fölébredünk, már tudjuk, hogy éjfél van.” Tormay Cécile regényének hőse, Jella tudja csak, hogy ez azért van, mert a Visnevica horpadt oldalában a Kecskehágó környékén, a vérző havasi rózsa alatti visszhangos barlangban megszakadt a Karszt szíve, és az Isten örökös jeget tett a helyébe.
Az Adria tengernek szirénájával azonban – Zrínyi Miklós után – a jó öreg halászunk, Garády Viktor is találkozott. Feljegyzései szerint 1903 márciusában Jablanác mellett, a bacsvicai öbölben a kavicsos parton két sütkérező fókát látott, és ezzel a számára bizonyossá vált, hogy e nemes állat valamikor őshonos volt az Adria partjain is. És ekkor emlékezett arra a régi történetre, amelyet egy arbei (Rab szigeti) halásztól hallott. Nyári zivatar során a tengerbe veszett egy szegény halász, kilenc neveletlen árva maradt utána. „Éjjelente azokat siratja hazajáró lelke, amely mindig fóka alakjában jelenik meg. Bizony panaszosan tudnak üvölteni.” Arra azonban már Dékány András figyelmeztetett: ha éjszaka a hajó mellett fölbukkan a vízből a halott halász feje, az a hajónak biztos pusztulását jelenti. Ennél rettenetesebb csak a poliphalász figyelmeztetése lehetett, amikor Morától óvta a látogatókat. Mora, a fekete asszony a szigetek boszorkája, s akire ő megharagszik, az jobb, ha más tájakon keresi a boldogulása lehetőségét.
Sötét babonák, színes legendák, mitikus alakok kelnek útra napnyugtával itt, a Quarnerón, hűen jelenítve meg a tenger vidékének gazdag hiedelemvilágát. Hatalmas kincs, hogy elődeink mindezt beemelték a magyar irodalomba. És súlyos mulasztás, hogy az utókor megfeledkezett róluk. A legendákkal süllyedt el az időben Tengerfüred városka története is, melynek egyedül Leidenfrost Gyula tengerkutató állított emléket Kék Adria című könyvében: „Ha útba ejthettem – írta –, sohasem mulasztottam el, hogy Lopáró öblébe be ne kukkantsak. Ott van ez Arbe-sziget északnyugati csücskén. Lopárót akkoriban még nem is lehetett falunak nevezni. Mindössze néhány házból állt”. Ide álmodta Fiume magyar közössége a legszebb tengeri üdülőközpontot, ahol a kikötő lármájától menekülve napsütéses délutánokon néhány órás nyugalomra lelhet. A történelem azonban az álmokkal együtt azok álmodóit is elsodorta. Csak a naplemente maradt a régi, és vele a rendíthetetlen kikötőbakok.
